Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok
Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok makacs szemrehányó barátomat annyira megrendítették, hogy meg kellett őt vigasztalnom. Az igazságnak megfelelően azzal vigasztaltam, hogy Fábry nem volt fehér holló. A két világháború közötti időben hozzá hasonlóan az értelmiség, értelmiségi fiatalság legjobbjai közül világszerte rengetegen a kommunizmusban látták, keresték az igazságos társadalmat kialakítani tudó mozgalmat, és sok volt közöttük a fanatikus hívő és profetikus igehirdető is. És Fábry nem egyéni érdekből tette, amit tett. Sőt: karriert, jó polgári egzisztenciát áldozott fel az elveiért, mert a Hizsnyai által annyira lebecsült kitűnő publicisztikai tollát jó áron eladhatta volna akár az ellenzéki magyar pártoknak, akár az aktivista csoportoknak. Ha Fábryt fenntartások nélkül elítéljük, akkor, ha nagyon enyhén is, de kritikával kellene illetnünk az olyan világhírességeket is, mint Koestler és Orwell, akik ott és úgy kezdték, mint ő. A publicisztikájában Fábry megközelíti az ő szépirodalomban elért színvonalukat. Egyéni és közösségi determináltságai (tüdőbetegsége miatti Stószhoz rögzítettsége, a pusztuláshoz, felszámoláshoz közel álló kisebbségi magyarság iránti rendíthetetlen ragaszkodása) nem tették lehetővé számára az övékhez hasonló látványos fordulatot, de a kommunizmusból való kiábrándultságát és a szlovákiai magyarság bűnbakká avatásán érzett felháborodását nagy hatású és maradandó értékű művekben fejezte ki (A vádlott megszólal, Üresjárat 1945—1948 stb.). Jelentős kritikusként viszont egészen is le lehet őt írni, mert 1945 utáni kritikája is szabálytalan volt, nem az esztétikai követelményekhez igazodott. Fábry mentegetésében azt az önkritikáját is felhoztam, amelyben két háború közötti munkásságának nagy terjedelmű intoleráns részét keményen elítélte: "Csuda-fura muszáj Herkulesként tartottunk ki posztunkon, de portánkat végül mégiscsak a magunk elképzelése és az osztálxjharc törvényei szerint alkottuk meg, és gondolkodás, sőt irgalom nélkül vetettünk ki belőle mindent és mindenkit, akit nem éreztünk odatartozónak. Amit később a fasizmus fő ismérveként átkoztunk és pellengéreztünk — a kizárólagosságot és tekintetnélküliséget — azt tiszta szívvel korparancsként gyakoroltuk. (Kúria, kvaterka, kultúra, 11. 1.) "A hangsúly a tiszta szíven van. Ez adott szociológiai és történelmi felmentvényt, de az esztétikai elmarasztalást ez semmiképp sem hatálytalaníthatja." (A valóság: erkölcs, Új írás, 1966, 1.). Nagyon imponáló ez a fasizmussal való öss zehasonlításnál öngyalázó módon is megnyilvánuló önkritika, de az imponáltságán túltekintve azt is mondhatjuk, hogy: eső után köpönyeg. Miért? Azért, mert ezzel a kritikái kárvallotjait csak erkölcsileg rehabilitálta, de — deklaratív megjegyzésektől eltekintve — esztétikailag nem. Móriczot úgy is megkísérelte rehabilitálni egy nemes és szép nagytanulmányban (Móricz Zsigmond és kora, In: Emberek az embertelenségben, 51—77. 1.), de értékelése itt is erkölcsközpontú volt. Általános jellegű önkritikájának másik fogyatékossága az, hogy teljesen csak a rappista korszakára terjed ki, s az emberirodalmi korszakra csak részlegesen vonatkoztatható. Igaz ugyan, hogy e korszak fő kárvallotját: a menekülő lírikusként hosszasan ostorozott Kassák Lajost egyedi önkritikákkal többször is megkövette, s ami fontos: az írói tehetségét sohasem vonta kétségbe, de például a fiatal Ölvedi László sommás elintézéséért nem érzett utólagos lelkiismeret- furdalást. Ezt az bizonyítja, hogy a Húszéves költő című eltúlzott írását az 1945