Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

tikák közül az egyik nem sokkal Ölvedi elintézése után íródott, s támadottja Móricz Zsigmond volt. A nagy írónak akkor jelent meg a Kivilágos kivirradtig című első jelentős dzsentriregénye, s azt Fábry "igazi kvaterkaregénynek, kva- terkaromantikának" minősítette. Tudjuk, hogy a kvaterka szót ő súlyos megbélyegzésként használta, s itt egzaltált lírai magyarázatot is adott róla: "Kvaterka: jó puha vatta: ne halljad a földbarom senki ember ziháló nyögését. Tulipánszivárvány a szembe: ne lásd az úri bitangság kerítő', butító élethaláljátékát. Kvaterka: ökölzsibbasztó, böfögő disznórészegség, hogy a júdáspénz ne viszkessen a tenyéren. Kvaterka: hogy valami bolondot ne csinálj, kérlek alásan... A kvaterkaromantika üres, és mégis létező lírai gesztus. Csábos, csábító mozdulatlanság. Mozdulatlan mámor."

E captatio malevolentiae után néhány sorban objektív kritikusként viselkedik. Tudja, hogy a dzsentri életforma egyik legjellemzőbb vonása a kvaterkázó mulatozás, egy korábbi Móricz-regény címével találóan kifejezett "nem élhetek muzsikaszó nélkül" életérzés. Ezért azt is megérti, hogy az új regény vészterhes cselekményének kerete adekvát módon egy hatalmas eszem-iszomozás, melynek "végén aztán fakó fény lobban és hamuszínű hullaarcokat világít meg... Halotti tor. Lehetne úgy is nézni: Móricz végtisztességet celebrált."

A kitűnő ráérzés után a kritikus helyett ismét az esztétikát mellőző fanatikus moralista veszi át a szót. Néhány korábbi mű (Sárarany, A fáklya, Szegény emberek) alapján az írót "földerőnek", "Dózsa-utódnak" mondja, aki azonban most "valami lankadt erővel, sújtásra emelt karral megtorpant. Nem tudott ütni. Valami szerelmes búcsúzkodás simogató korholásával színezi életre ezeket a hulla élőket. Idegenül nézzük ezt a szerelmet, mert már az ütés, az álarclerántás van soron... Az ilyen kvaterkanéz- degélés csak fölös energiapocsékolás és bacilusveszély. Hiába igaz kvaterkaregény a Kivilágos kivirradatig, nekünk nem a megrekedtséget jelző, de a kiutat kereső és mutató új magyar regényre van szükségünk." (Reggel, 1926. VII. 22.)

Móriczhoz Fábry többször visszatért, ütni nem akarása miatt ismételten bele- harapdosott ("csukott szájjal és szemmel hallgat, noha ott él abban az országban, ahol éppen most van szükség a Dózsa-szikrákra, szikraindítókra és robbantókra": Móricz Zsigmond vagy Zsiga bácsi?, Reggel, 1927. V. 1.) vagy átmenetileg és szuggeráló módon radikális fordulatot várt, remélt tőle ("jólesik arra gondolni és tudni, hogy Móricz Zsigmondban valami új kavarog a végső teremtés felé. Az eredményt talán megmutatja a következő könyv.": Móricz Zsigmond új könyve, Reggel, 1927. VIII. 5.). Mivel Móricz továbbra is olyan szuverén alkotó maradt, akinek kemény kritikája

— politikai szólamok helyett — a művészi ábrázolásba épül be, az osztályharcos rappizmus csúcsára ért kritikus leghírhedtebb kritikájában ellenforradalmárnak nyilvánította őt — a húszas évek többi magyar írónagyságával és a Nyugat folyóiratai együtt. A Korunk 1930. évi 5. számában megjelent Tíz szomorú magyar év című írásáról van szó, amelyet aztán 1962-ben a visszanéző szerző "szégye- nítően siralmas elsiklásának" nevezett. Sajnos, nem egyedi elsiklás volt ez, hanem előző és utána következő sorozatos elsiklások korlátot nem ismerő összegezője és a kritikus teljes hitelvesztése.

Azon kritikák, pamfletek közül, melyeket Fábry az általa szerkesztett, s 1931-től 1936-ig fennálló kommunista-rappista Út folyóiratban publikált, a Kodolányi János és Szalatnai Rezső ellen írottak voltak a legféktelenebbek.

Az akkor már elismert írónak számító és a szocializmussal még kapcsolatot