Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok
Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok szelíd, jóságos Fábryval szemben." Felhozhattam volna neki a Hizsnyaiénál sokkal "otrombább" világirodalmi eseteket, például azt, amikor az ifjú Aragon és társai dögnek nevezték a koporsóban fekvő Anatole France-ot. Ehelyett azt magyaráztam el, hogy Fábry hosszú időszakon át nem volt sem szelíd, sem jóságos. "Emberirodalmi" és rappista korszakában, 1925 és 1936 között elképesztő igazságtalanságokat követett el tiszteletre méltó és tekintélyes alkotóemberek ellen. A szelídség, ellágyult jóság az irodalmi fellépése idején volt jellemző rá. 1919 és 1923 közötti írásai szinte kivétel nélkül ilyenek: egy háborútól és betegségtől megtiport ifjú ember átérzett szeretetmegnyilvánulásai az embertársak iránt. 1923-ban az a változás történik, hogy erélyesen szót emel az elburjánzott dilettantizmus ellen, és közzéteszi híres ars criticáját, amely szerint "a művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza." E szellemben írt kritikái alapján az olyan ismert kortársak, mint Győry Dezső és Szalatnai Rezső "a" szlovenszkói kritikust, "az abszolút mérték, klikkek és irányok feletti auktoritást" remélték benne. A nagy kritikusi ígéretet aztán az a radikális világnézeti fordulat hiúsította meg, amely 1925—26-ban következett be Fábrynál, s kibontakozásban lévő íróigondolkodói alkatát véglegesen determinálta. írásai alapján bizonyítani lehet, hogy a világháborúba besodródó gyermekkatonaként a véres frontélményeket nagyobb erkölcsi megrendülés nélkül, hazafiúi-katonai önérzete megmaradásával vészelte át, s a háború szörnyűséges erkölcstelenségére csak utólag: Ady háborúellenes költészetének és a hasonló eszmeiségű német expresszionista irodalomnak a hatására döbbent rá. Olyan megrendítő felismerés volt ez, amelyet csak bibliai esetekkel, például Mózes túlvilági jelként megjelenő égő csipkebokrával lehet megérteni, megmagyarázni. Fábry már irodalmi zsengéiben szelíd, de határozott, szilárd moralistának mutatkozott, akit most a nagy felismerés a bibliai próféták szent igazság dühével töltött fel. Felismert "igazságai" mellett tényleg az ószövetségi próféták módján szólalt fel, s nemcsak azt átkozta ki, aki mást mondott, hanem azt is, aki hallgatott vagy menekült az igazság elől. A félreérthetetlenül Jónás prófétára emlékeztető "menekülő" jelzőt kritikáiban lépten-nyomon használta (menekülő líra, menekülő írástudó). Szélsőségesen moralista és profetikus magatartását aztán a kor maximális antihumánumaként kibontakozó nácizmushoz viszonyítva hitelesnek, igazoltnak érezte, s mint tudjuk: a "műfaját" ettől fogva antifasizmusnak nevezte. Ha abban az időszakban az antihumánum elleni exponált fölbuzdulásra hasonló fogantatású és érzelmi-erkölcsi intenzitású irodalmi analógiát keresünk, akkor azt Babits Mihálynál találjuk meg: ő az első világháború szörnyűségeitől és a magyarországi vörös terror és fehér terror barbár tetteitől elborzadva kevéssé ismert két versében esztétikaellenes fogadalmat tett: "...mit érdekel mgem a szín? / lombok, sugarak, görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség? / ...mit érdekel engemet ez már?" (Óriások költögetése) — "...nem nézek én mást ezután, / csak test- vértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután, / csak testvéréletek ritmusát tér meg idő fmeketlen mélyeiből." (Csillagokig). Az egyetemes magyar irodalom szerencséjére Babits a fogadalmát nem tartotta meg, Fábry viszont a saját és a csehszlovákiai magyar irodalomkritika szerencsétlenségére véglegesen — s hadd játsszak a szavakkal: — végletesen és végzetesen elvetette hiteles ars criticáját, s fő ér
