Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet
szafelé (vagy akár lóugrásszerűen) az időben vagy abban a "térszerveződésben", amelyet a művek hatás-visszahatás-rendje alkot, a cél nem az lenne, hogy valahonnan eljussunk valahová, hanem felmutatni azt a kontextust, amelyben a mű születik és jelentéseket nyer. "Irodalomtörténeti hosszmetszeteket és szerzői keresztmetszeteket" írnánk hát, de "hosszmetszeteink" nem közelítenék a "szerzői keresztmetszeteket", hanem éppen fordítva: abból indulva, de attól egyre távolabb haladnának az előzményekben. A szerző itt nem cél volna, csak kitüntetett pont. A cél pedig éppen annak a tág komplexitású világ-magyar irodalmi tér-idő kontextusnak a kialakítása lenne, amelyet eddig általában, de nem biztos, hogy a legszerencsésebb szóval irodalomtörténetnek neveztünk. A legkényesebb helyet persze ebben a világ-magyar irodalomtörténetben is a "kitüntetett pontok" képeznék, azaz ebben a kézikönyvben is nyitott maradna az irodalmi érték problémája. Mert azt ugyan Gadamer nélkül is tudjuk, hogy az esztétikai leírások és mérések az értékelés szubjektív mozzanata nélkül meglehetősen megbízhatatlanok (a strukturalista és szemiotikái iskolák kétes eredményeire még mindannyian elevenen emlékszünk), de afelől tulajdonképpen a gadameri hermeneutika is bizonytalanságban hagy bennünket, hogy az irodalmi értékek közül hogyan kell kiszűrni az álértékeket. Én mindenesetre abba a bizonyos világ-magyar irodalomtörténetbe, amely természetesen megíratlan és megírhatatlan, a számos egyéb "hosszmetszet és keresztmetszet" mellé (a hermeneutikai bizonytalanság kockázatát vállalva) az 1945 utáni hazai írásbeliségünkből kapásból három szerzőnk portréját javasolnám: Duba Gyuláét, Cselényi Lászlóét és Grendel Lajosét. Nincs itt hely arra s nem is az most a célom, hogy javaslataimat megokoljam, de ha elfogadjuk Kulcsár Szabó Ernő meggyőző érvelését (kiemelkedő jelentőségű tanulmányára a Kortárs 1993/2. számában már többször is utaltam), amely szerint irodalmunk jelen ideje körülbelül a hetvenes évek közepétől számítható, s ennek a jelen időnek a legszembetűnőbb ismérve, hogy benne "az esztétikai hatásfolyamat jellegét nem a "világszerű" realitás léte, hanem a poétikai megformáltság nyelvi valósága liatározza meg", akkor Cselényit és Grendelt illetően az elképzelésem talán érthetővé válik. Duba Gyula jogos helyét ebben az irodalomtörténetben életművének nem a "keresztmetszete", hanem a "hosszmetszete" mutatná: az ő legjobb elbeszélései és regényei a magyar prózának ahhoz a vonulatához tartoznak, amellyel mintegy lezárul a "világszerű", de egy bizonyos korábbi beszédmód és világértelmezés idején még esztétikai hatással bíró művek sora.
