Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései
LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT feltárása (amely az egyik legnehezebb feladat), a dráma korszerű értelmezése, a színész eszmeképével való egyeztetés, a térbeli és időbeli tagolás megszervezése, a szcenikai világ megteremtése, az alkotás esztétikai egységének kivitelezése — mind a rendező feladata. Pernye András a színjáték lelkiismeretének tartja a rendezőt. Végeredményben Brechttel ért egyet, aki kijelenti: a színpadi alkotást ugyanolyan felelősség köti, mint a drámaírói alkotást. Summázva: a rendező munkája nem más, mint a színészek és a többi színházi dolgozó alkotó munkájának segítése, összehangolása, ellenőrzése, s az etikus magatartás biztosítása a drámaíróval szemben. (Ez utóbbi egyértelmű behatárolása még nem egészen tisztázott a szakirodalomban.) A színjáték alkalma és helye igen változó volt az évszázadok során. Játszották vallási szertartások, hadi ünnepek, lakomák alkalmával; játszották templomokban, piactereken, palotákban, vendégfogadókban, mire végre méltó helyére, a színházba került. Hont Ferenc megfogalmazásában "A színház olyan intézmény, amelyben különböző foglalkozású emberek színjátékokat, színházművészeti alkotásokat hoznak létre, és ezeket közönség jelenlétében több ízben, ismételten előadják. A színház tehát alkotóműhely; a művészet, a művészek (a színész, rendező, képzőművész, zenész stb.) és a közönség otthona. A közönség részvétele nélkül nincs színház. "Ebben az egyedüllló művészetben van valami, ami talán még szentebb, mint a szabadság, s ez az Ember tisztelete. A színházi ember legnehezebb gondja emberi magatartását illetően, hogy művészete területén a teljes szabadságot az ember iránti tisztelet megsértése nélkül őrizze meg!" Federico Garcia Lorca a színház és a közönség viszonyát másképp fogalmazta meg: "Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti színházát, ha még nem Imlott is, haldoklik. És ugyanígy, annak a színháznak, amely — akár kacagtatva, akár ríkatva — nem veszi át népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit — nincs joga színháznak nevezni magát." A színházban közönség előtt kerül sor a színjátékegész megvalósítására, igazság és szépség szimbiózisának megalkotására és befogadására. A közönség jelenléte és a jelen idejű színpadi alkotás mivolta egy sajátos művészeti létforma, melynek mindkét fél érzi, tudja következményeit: egyfelől a színjátékra irányuló passzívabb vagy aktívabb hatásokra gondolunk, a közönség elvárásaira, kontaktusigényére, tetszés- és nemtetszés-nyilvánításaira stb., másfelől a színjáték terjedelmére, időtartamára, láthatóságára, a színész kettős irányultságának összhangjára (milyen fokú tudatossággal ellenőrzi a saját fantáziája által megalkotott világot). A színházi nézőnek pillanatnyi tudatállapotára, érzelmi beállítódottsá- gára rakódik rá az új esztétikai-etikai élmény, és — jó esetben — létrejön az "alkotó játékos" és a néző közötti viszony, egyfajta partneri egység. Minél bőségesebb ismeretekkel, minél gazdagabb élményanyaggal, csiszoltabb gondolkodással, dúsabb fantáziával rendelkezik a néző, annál többet jelent számára a színházi élmény. A quasi-helyzetben, a játék közegében, az illúzió hatása alatt, kettős tudattal él; nem azonosul, hanem elutasít, elfogad és befogad, tudata részévé teszi a látottakat és hallottakat, "megtisztul", átéli a katarzist. A mitológia szerint Zeusz és Mnémoszüné kilenc lánya közül az egyik Melpomené (a tragédia jelképe), a másik Thaleia (a komédiáé). A két jelkép a dráma két műfajával azonosult a drámaelméletben Arisztotelésztől napjainkig, ámbár e mű
