Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései
LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT része azonban csak akkor lesz, ha viszonyokat objektivál, jellegéből adódóan nyilván belső tartalmak közötti viszonyokat. A fogalmak előző összehasonlítása után egyetértünk Bécsy summázó gondolatával: "a primér élet esetébeií a világban van a dialógus, a drámában viszont a világ van a dialógusban. Az epikai művek hp- mogenizációját pedig az teremti meg, hogy ez a világ az író általi elbeszélésből létezik." A drámai dialógus tehát a szerzőtől független emberek dialógusa, s feltételez vagy létesít egyfajta viszonyrendszert, a drámára jellemzőt, a gyorsan és jelen időben változót, amely a dráma életténybeli alapja. "Dráma tehát az a mű, amelynek cselekménye szituációból bomlik ki, és a szituáció viszonyrendszerének poteiicialitását, vagyis a szükségszerű viszonyváltozásokat alakítja cselekménnyé." A drámában megjelenített világ az alakok által kimondott dialógusokban jelenik meg, s ez a tény az alakok mély valóság- és önismeretét feltételezi, s egyben árulkodik is arról (mivel a szerző nincs jelen a műben). Szabályszerűnek látszik tehát az is, hogy a "figurák által" használt nyelvi eszközök a tényközlő próza felé "modernizálódnak", egyre inkább lemondva a verses, szóképekkel telített vagy nehézkes nyelvi stílusról. Említettük fentebb, hogy az irodalmi mű szerzője a neveken és a dialóguson kívül az instrukciót is gyakran kijelöli, s ez a formáció nem szerves tartozéka a drámának. Igazi funkciója szerint a dráma olvasóját informálja valamelyest, de úgy véljük, a gyakorlati dramaturgiában, a színházművészet jelrendszerében érvényesül, pontosabban érvényesülhet valójában. Megjegyezzük azonban, hogy korántsem mechanikusan, szó szerint alkalmazva, éppen ellenkezőleg, nagy teret hagyva a másik művészet kreatív törekvéseinek. Bizonyíték erre az a gyakorta alkalmazott jelenség, hogy a drámaíró egyáltalán nem ad, vagy pedig csak igen minimális instrukciót ad, mintegy előre elfogadva a potenciális interpretációk sokváltozatú megoldásait. A bevezető részben emhtettük, hogy a művészet, a színház világának egyik kulcsszava a mimézis. Azonban a színész sem szolgai módon utánozza a primér valóság személyét: a királyt, a tanárt, a katonatisztet, hanem királyt, tanárt, katonatisztet játszik, formál. A színház drámaiságának is a valódi alapja a bemutatott élettények drámaisága lesz. A mimézissel összefüggésben emlegetjük a felidézést, a megjelenítést, melyek a színházi világ konkrét vagy elvonatkoztatott dolgainak térbeli és időbeli megvalósítását jelentik, azaz valójában a megjelenítés dramaturgiáját. E jelenségeket csak az alkotó fantázia hozhatja létre. Felidéződnek a színész tudati és tudattalan szféráiból a képek, figurák, érzelmek stb., és a minél több tapasztalati anyag kombinációjából sikerülhet megoldani egy másodlagos, egy művészi világot. "Az alkotó fantázia alapvető, a legfontosabb ajándék a színész számára" — mondja Sztanyiszlavszkij. A színjáték nincs a drámához kötve (lásd a lírai, epikai művek pódiumjátékos, oratorikus feldolgozásait), a színházak mégis legtöbbször kész drámát választanak előadásra. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy a dráma mint irodalmi mű, illetve művészeti alkotás eleve növeli a színjáték művészi értékét is. Megjegyezzük, sok példa van arra is, hogy nem éppen művészi munka kerül színre, és még több példa arra, hogy a rendezők, dramaturgok átdolgozzák az eredeti szöveget a korabeli ízlés, divat, újszerű koncepciók kívánalmai szerint. Goethe, Lessing és Hegel is foglalkozott ennek az eljárásnak elméleti és gyakorlati kérdéseivel. Mi hangsúlyozandónak tartjuk mindkét művészeti ág (irodalom és
