Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései
LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT A színjáték, a dráma és az epika határkérdései (A drámaiság és a dráma didaktikai szempontú megközelítése) A művészetek interpretálása egyidős a művészetekkel, s bár kezdetben naiv és mitikus jellegű volt, később egyre tudományosabb lett. A tudományok fókuszában aztán megtépázódott a művészetek csodajellege, varázsuk azonban fokozódott. Minden művészet a teljesség ábrázolásására törekszik, és középpontjában mindig az ember és viszonylatai állnak, akár az alkotói folyamatot vagy az alkotást, akár a befogadói élményt vizsgáljuk. Két, elméletileg és gyakorlatilag is összetartozó fogalom jellemzően tartozéka a művészetnek: a mimézis és a katarzis. A mimézis (utánzás) jelentését mi másképp értelmezzük, mint a mindennapi életben: nem szolgai másolásra gondolunk, hanem a valóság lényegének művészi megragadására. A katarzis (megtisztulás) ugyancsak az életből vett kategóriának tekinthető, tartozéka az alkotói és befogadói aktív folyamatnak, két értékforrásból táplálkozik: esztétikából és etikából. A mimetikus tevékenység célzatosan a katartikus hatás kiváltására irányul. Egyértelmű, hogy az esztétikai-etikai nevelés szempontjából is összetartoznak. Vizsgálósásunk során a két fogalom mögöttes tartalomként mindig jelen lesz. E tanulmányban a modem "összművészet" felé irányuló törekvésekről kívánunk szólni. A 20. századi művészetekben egyre inkább elmosódnak a műnemi és műfaji határok, bár természetesen kulcshatárhelyzetek korábban is kimutathatók más létszférákban is. Az irodalomban megvalósult az epikus és a lírai szintézise (lásd pl. Juhász Ferenc költészetét), létrejött a vizuális költészet, a performance, a regény esszéelemekkel telítődött (pl. Thomas Mann-nál), s benne az idő fogalmának átértékelése "felborította" a műfajt (Proust, Joyce), a dráma az epika felé törekszik (Brecht), drámaivá lesz az epika (Örkény). A drámai szöveg a felfokozott mozgás (tánc, pantomim), a zene, a cirkusz, a film lehetőségeit hívja segítségül, s ezekből kovácsol — más jelrendszerrel — egységes színpadi hatást. Más irányban a dokumentumjellegre, a tényszerűségre irányuló törekvés s a mély filozófiai igény is érvényesül. Nem célunk, nem lehet célunk a társadalmi, művészeti létrétegek tendenciáinak teljes feltérképezése. Néhány jelenséggel azonban szükségét érezzük foglalkozni. Részletesebben vizsgálódunk a színjáték és a dráma, az epika és a dráma határkérdései körében, s ezeket elsősorban Örkény István művészetére vonatkoztatjuk. Az elméleti problémakörök mellett állandóan szemmel tartjuk a gyakorlat, az életközeliség s legbehatároltabban az iskolai didaktika ideológiáját is. A színjáték művészete évezredek óta létezik. A többi művészet mellé rendelve él; jelenidejűségével, dinamikusságával, az alkotó folyamata tettenérhetőségével,
