Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - CSORDÁS JÁNOS: A fehér porcelánszobor titka
A fehér porcelánszobor titka kezemben a toll, nem találok eléggé kifejező szavakat megaláztatásom és meghurcoltatásom megeleveiutésére. A minősíthetetlen bánásmód idegen érzéseket váltott ki bennem, nem szívesen idézem fel, szeretném elfeledni. Mégis le kell írnom, közzé kell tennem: a Szovjetunió területére kerültem, elhurcolt lettem! Hónapokig elzárva tartottak a külvilágtól, fél év után helyeztek át egy számomra ismeretlen helyen levő munkatáborba. A táborkomplexum némileg emlékeztetett az egykori francia-nyugat-afrikai fegyenctelepre, s minthogy koncentrációs tábort csupán filmhíradóból láttam, nem áll módomban a kettőt összehasonlítani. Fakitermelés folyt kézi erővel, napjában tizenkét órát dolgoztattak szigorú felügyelet mellett. Négy évig sínylődtem köztörvényes bűnözők társaságában embertelen körülmények közt, a rossz ellátásról nem is szólva... Ítélet nélkül, bűntelenül. Ezalatt az idő alatt elsajátítottam néhány feltétlenül szükséges itteni szokást, szakállat növesztettem, és elfogadhatóan megtanultam oroszul. A sors rákényszerített e számomra barbár nyelv beszélésére, amennyiben szót akartam érteni azokkal a szerencsétlenekkel, akik nem beszéltek semmilyen idegen kultúrny elvet. 1965 tavaszán a KGB emberei Moszkvába vittek. A szovjet birodalom fővárosából semmit nem láthattam, állandóan félhomályos cellákban tartottak, s minduntalan a Secret Intelligence Service, vagyis az M16* tevékeiiységéről vallattak. Az egyik napon lehetőséget kaptam arra, hogy rendbe tegyem elhanyagolt külsőmet; zuhanyozhattam, megborotválkozhattam, tiszta és új öltönyt vehettem fel. Végre hosszú idő elteltével normális emberként mutatkozhattam! Egy irodaszerű helyiségbe irányítottak, ahol azonnal a falon függő arcképre vetődött a tekintetem. A rajta levő nevet, hála csekély orosz tudásomnak, ki tudtam betűzni: Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a főtitkára. A mogorva ábrázatú valaki kifejezetten ellenszenvesnek bizonyult. — De hisz ez nem Brezsnyev! — kiáltottam fel akaratomon kívül. A férfi, aki mögöttem állt, kifogástalan angolsággal válaszolt: — Ez a színtiszta igazság, Sir! De már csak hárman tudjuk! Kwame Nkrumah erről hallgatni fog, amíg köz- társasági elnök marad... Akit a fényképen lát, az valójában Jegor Ivanics Kosztolec novoszibirszki kolhoztag, a szerfölött sajnálatos körülmények folytán megboldogult Brezsnyev elvtárs hű hasonmása. Igen rövid időn belül kerítettük elő, nehogy kitudódjon a ghánai "baleset". Egyedül Hruscsov elvtárs gyanakodott, azonban a Központi Bizottságnak sikerült őt félreállítani. Egyébként el kell árulnom valamit, Sir, ami bizonyára érzékertyen fogja érinteni: ön már több mint négy éve halott, repülőgép-szerencsétlenség áldozatává vált Afrika partjai fölött. Halálhíre megjelent az angol és francia lapokban, nekrológok emlékeztek meg becses személyéről. Önt Londonban temették el 1961. február 27-én, temetésén a Szovjetunió is képviseltette magát, s még ugyanebben az évben a Francia Akadémia posztumusz irodalmi díjjal jutalmazta írói munkásságáért. Engedje meg, hogy gratuláljak a kitüntetéshez! — Az ismeretlen a váltamra helyezte a kezét. — Nos, Sir, ön már bizonyíthatóan nem létezik a Nyugat számára, ön kizárólagosan a miénk! Szovjetszkaja szobsz tven noszty! * * Nem kaptam levegőt, rosszul lettan, elájultam. Napokig ágyban feküdtem, lázálmok gyötörtek, félrebeszéltem. Tisztában voltam azzal, hogy abban az órában, amikor a KGB számára fölöslegessé válók, kimondják a halálos ítéletemet és kivégeznek. Eldöntöttem, papírra vetem hihetetlen történetemet... Az idő sürget, de ezen az éjszakán nyugalmam van őrzőimtől, akik valamit ünnepelnek; eleddig nagy elégedettségemre nem zavart senki. Lényegében már megírtam mindent.
