Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - SZIMPÓZIUM - Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében
Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében közben saját használatra filozófiát alkotnak, vagy legalábbis megpróbálkoznak vele. Mindeközben egyesek komoly mélységekig merülnek, mások viszont csupán a felszínen és sekélyes gondolatok partjai között mozognak. Ha számadást készítünk az említett időszak műveiről, a minőséget és a meny- nyiséget illetően már vizsgálódásunk elején aránytalanság mutatkozik. Néhá- nyan 8-10, mások csupán egyetlen művel képviseltették magukat. Ez utóbbi szám azonban esetleg mindössze a szerzők aktivitásáról tanúskodik, és semmiképpen sem az alkotások minőségéről. Ismét felvetődik hát a kérdés: mi lehet a cél, és milyenek lehetnek az eszközök kezdő írók műveinek bírálata során? Krausz Tivadar az Irodalmi Szemle 1987 márciusi számában a következőket írja: "A kritikusi alapkérdés a gyakorlatban így működik: a kritikus felmarkolja kalapácsát, az egyes írásokat darabonként teherpróbának veti alá; négyet-ötöt a műre csap, és kész. A műnek ezután is működnie kell. Bizonyságot kell tennie mozgékonyságáról, mozdítóképességéról. Üssön vissza a kalapácsos gyilkosnak!" Úgy vélem, nincs abszolút esztétika, így abszolút kritika sem létezhet. Lehetetlen tökéletes ítéleteket alkotni. Célom tehát nem az, hogy földbe döngöljem a fiatal írókat, ugyanakkor tisztában vaygok vele, hogy nem szabad elmenni a hiányosságok mellett sem. Előrebocsátom: nem vagyok kritikus. Szándékom szerint csupán benyomásaimat szeretném tolmácsolni olyan alkotásokról, amelyek olvasása közben az sem teljesen egyértelmű, egyes esetekben mennyi a mindenkori ügyeletes szerkesztő érdeme... * * * A vizsgált időszak leggyakrabban szerepeltetett fiatal prózaírója Hajdú István. O indítja a sort a 86/3-as Irodalmi Szemlében Az utolsó játszma című írásával, amely tulajdonképpen karcolat egy lelki vívódásról és annak következményeiről. Sajnos, nem sok jó mondható el róla, mert sem tartalmi, sem formai megoldásaival nem hoz új színt, csupán régi, jól ismert (és elhasznált) elemekből építkezik. Következő publikációjában (Az előadó — ISz 87/4), amelyhez — gyanítom — egy Iródia-találkozó adta az ötletet, Hajdú ismét a dolgok lelki hátterét vizsgálja, s a rendhagyó formát használati utasítással vezeti be, ami későbbi írásaira is jellemző, de ezek a magyarázatok, bevezetők egyfajta fülszövegek, rossz ízű magyarázkodásként hatnak, amit az irodalom nem tűr. Hiszen ha a mű önmaga nem árulkodik mondanivalójáról, akkor teljesen fölösleges mindenféle magyarázat. Hajdú István novelláiban jelentős része kísérlet, elutasítás, lázadás, egyszemélyes forradalom. S közben néhány célpontot eltalál, de sok a vaktölténye is. Nem elegendő csupán kritikus szemmel nézni a világot. Bár jó ötletei is vannak Hajdúnak, sokat ígérő elképzelései nem állnak össze tökéletes egésszé, írásai sokszor megakadnak, elfáradnak, célt tévesztenek. Úgy tűnik, a világ legjobb alapötletét is képes lenne ehontani... Erről tanúskodik A fenyőfa című novellája is, amelyben a pusztulást idéző városkép, az emberekre és a házakra nehezedő feszült hangulat, a bizonytalanság, a mindezzel mit sem törődő, mindössze egy
