Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
LANSTYAK ISTVÁN használatában rekreáciá-ra megy, televízor-r néz; esetleg az emenvé-n intézi ügyesbajos dolgait, s ha falusi, a jéerdé-nek a tagja. Természetesnek, hiszen ezeket így hallja maga körül, de nem különösebben helyesnek, minthogy ez már indulás a regionalizálódás útján. Ám az ilyen nyelvhasználati tények — már ami a családias beszélt réteget illeti — nem jók vagy rosszak, hanem vannak." (109) A hibaszemlélet következtében a beszélőkben nemcsak a vétkesség tudata jelent meg, hanem a saját nyelvi képességeikben való kételkedés is. A nyelvi "vétségek" és "kétségek" együtt járnak — amint együtt jelennek meg egyik nyelvművelő kötetünk címében is (Jakab 1987). Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy mi, szlovákiai magyarok nem tudunk jól magyarul. Mindez amellett, hogy a többség által is sok tekintetben "lekezelt" kisebbség számos tagjának önértékelését is alááshatja, és megerősítheti amúgy is meglévő kisebbrendűségi tudatatát, azzal a következménnyel is járhat, hogy a beszélők nemcsak magukat és képességeiket, hanem anyanyelvűket is alacsonyabbrendűnek, rossznak, szégyellnivalónak kezdik érezni. Amint Tolcsvai Nagy Gábor írja: “a kisebbségi magyarság nyelvi közösségeinek, csoportjainak és egyéneinek öntudatát és önbizalmát alapjaiban rendítheti meg az a tudós nézet, hogy épp a hozzájuk legközelebb álló familiáris nyelvhasználat a rossz, a műveletlen, a hibás" (1. még Tolcsvai 1991:168). A kodifikált nyelvi norma és a nyelvhasználat valósága közötti feszültség még egynyelvű közegben is okozhat fölösleges bűntudatot és gátlásokat: "A nyelvközösség nagy része által már nem használt nyelvi elemek normának való kikiáltása [...] fölösleges gátlásokat okoz a beszélőnek. A rádióban, televízióban gyakran hallunk az interjúalanyok, de még a riporterek szájából is "hogy csúnya magyar szóval éljek", "tudom, hogy nem szép, de nem tudom másképp mondani" típusú megnyilvánulásokat. A nyelvművelés [...] számukra olyan normát állított, amelyet teljes mértékben követni ugyan tudnak, de ez állandó lelkiismeret-furdalásokat okoz nekik, s gátlásokat nyilvános megszólaláskor." (Huszár 1986:67) Hogy mindezt ne lehessen egy-két "szobatudós" agyrémének tekinteni (különösen kétnyelvű közegben nem), hadd idézzek egy gyakorló orvostól is: "A sok idegen szó nem csak a nyelvben, a tudatban is elvégzi romboló hatását. A zagyván beszélő ember kételkedni kezd any any elvében. Fölmerül benne a kérdés, hogy mit ér egy olyan nyelv, amely csak mankóval, bicegve képes járni, amelynek a legegyszerűbb dolgokra sincsenek meg a kifejezései... Az idegen szavakkal megtűzdelt, el rondított nyelv az öntudatra ébresztés gyönyörű munkája helyett tudatrombolást végez.” (Somos 1987:98) Érdemes itt a NyKk. h legeit szerűségek szócikkéből is idézni: "Az idegenszeríiségek a más-más nyelvű népek érintlezésének nyomai, a nyelvek életének természetes velejárói [...)" (1:955; kiemelés tőlem). E szemlélet anyaországi eredetének tényét jól illusztrálja, hogy a köteteim Deme László egy munkájának címéix' utal vissza {Szórendi vétségek és kétségek). L. Jakab 1987:7. E kérdést a közeljövőben a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának élőnyelvi szakcsoportja tudományos vizsgálat tárgyává fogja tenni. A tapintatlan kritika még a nyelv hivatásos művelőibe is belefojthatja a szót. Érdemes itt idézni Szépe György "élménybeszámolójából": "Nem felejtem el, hogy egyszer egy nyelvészértekezlet vége felé az egyik résztvevő felállt, és mindenkinek a fejére olvasta a kiejtési hibáit. [...] Az említett felszólalás után az értekezlet 'elnémult' [...]" (1971a)
