Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - LEENA KROHN: A nyelv az ember harmadik szeme
LEENA KROHN A nyelv az ember harmadik szeme Tükörbe nézek és látom, hogy két szemem van. A harmadik szememet azonban nem láthatom, mert az láthatatlan. Mindamellett valódi, s ilyen harmadik szeme mindenkinek van ebben a városban. Az ember látása triokuláris, s nem binokuláris: harmadik szemünk a nyelv. Nem tudom, élesebbé teszi-e ez a tekintetünket. Jobban látunk a segítségével, távolabbra nézhetünk? Attól tartok, hogy éppen ellenkezőleg: tévútra vezet. S mi elhisszük, mint Csodák országában: "Amit háromszor mondok el neked, az igaz." De hogyan is élhetnék e hit nélkül? A szavak házában lakom, szó a takaróm, védőburkom, a szó az ember második bőre. Eszem és iszom a szavakat. A szó védőpajzsom az érthetetlen ellenében, elkülönít a végtelentől. Az író szereti a szavakat, de kötelessége rámutatni a csalárdságukra. A költő feladata: a nyelv által széttépni a nyelv biztonsági hálóját. O sincs biztonságban a szavai mögött. Éppen úgy ki van téve a valóság önkényének, mint akárki más. S itt alighanem szólnom kellene a "valóságról". Gondolom, úás közben el kellene választanom a reálist az irreálistól. De ahogy ezt kimondom, azonnal zavarba jövök. Az isten szerelmére, hiszen az lehetetlen! Azt mondják, amit írok, az fikció, de nekem egészen más a véleményem. Én úgy gondolom, hogy valóságos dolgokról írok, de azok olyan különösek, hogy ki sem lehetne őket találni. S ha egyszer fikcióknak látszanak, és mégis valóságosak, akkor mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amelyek valóságosaknak tűnnek? Többségük egészen biztosan puszta fikció. Intézmények és államok, valuták és kötvények, törvények és rendeletek: képzeletünk árnyékai, a visszatükröződés visszatükröződései, a legtörékenyebb fikciók... Náluk még az égen úszó felhők, az emlékek, a szenvedélyek, sőt az álmaink is valódibbak, létezőbbek. Az ilyenfajta fikciók a másodfokú valóságot, a metavalóságot, az egyezményes valóságot képviselik. Ezek nélkül gyámoltalan állatok lennénk. Úgy kell tennünk, mintha hinnénk bennük, s ezt a játékot sohasem szabad abbahagynunk, különben el vagyunk veszve. Az első fokú valósággal: az idővel, az élettel, a szerelemmel vagy a halállal azonban nem lehet sem játszani, sem egyezséget kötni. S az a valami pedig, amit művészetnek, költészetnek nevezünk, szabadon mozog az egyik valóságból a másikba, mint a szövőborda vagy a vetélő. De tényleg a másikba mozdult át? Ki számolná össze a valóságok számát, rétegeit és árnyalatait, hol és hogyan fedik át egymást (zsindelyszerűen).
