Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - SZOMBATHY BÁLINT: Szvet operatőr
Szvet operatőr mondtam, háromszor keltem át rajta, a kaukázusi vonatut olyan volt, mintha több napra bezártak volna bennünket, már az összes társasjátékot eljátszottak, a sakktól kezdve a dominóig mindent, talán csak az abesszin makaót nem, az eredmény az lett, hogy végül mindenki elviselhetetlenné vált és megutálta a másikat, a Kaukázusban fekszik Nálesik, egy eléggé magas helyen, ahol az a szokás, hogy az esküvők a téren, a Lenin-szobor előtt köttetnek, az volt a röhejes az egészben, hogy Nálcsikban pici volt, az életnagyságnál kisebb volt a Lenin- szobor, alig másfél méteres, ezen mindenki nagyon meglepődött, s ha mát itt tartok, szeretnék elmesélni egy ide vonatkozó viccet: Hruscsov elvtárs kimegy látogatóba Kenedihez, bemutatnak neki egy fiatalító gépet, beszáll Hruscsov elvtárs és hát számolnak, hogy ötven, negyvenkilenc, negyvennyolc stb., visszafelé, úgy, ahogy kell, és hát a végén már csak egyéves, féléves, és mondják, állítsák már meg a gépet, nem, vissza, hadd menjen vissza az anyja micsodájába, megérkeztünk Ordzsonikidzébe, a szálláshelyünk ezúttal nem hotel, hanem egy motelféle volt, beültünk az étterembe, ahol már székelt egy asztaltársaság, körülbelül tizennyolcan-húszan lehettek, mégpedig kedves barátaim, lengyelek, és hát rögtön szóltam a pincérnek, hogy vigyen nekik két üveg pezsgőt, ők pedig megkérdezték a pincért, hogy honnan jön az ital, és akkor mondták, hogy a magyar művészek küldik, ezek után elkezdődött az ihaj-csuhaj, a lengyelek az asztalfőre ültettek, mellém pedig az anszambl rukovagyitelt, vagyis Illés Lajost, mire közbejött egy áramszünet, így az italozást a szállodai szobában folytattuk, az akkori Szovjetunióban helybeli nem léphetett be a szállodai szobába, és volt egy Szoszlán nevezetű grúz barátunk, amolyan badi bilder típus, és hát nem teketetóriázott, hanem egyszerűen fölmászott az épület vasszerkezetén és az erkélyen át bejött hozzánk, Tbilisziben koncerteztünk, amikor két fiatalember keveredett közénk, akiknek volt egy grúz zenekaruk, s mert akkoriban a Szovjetunióban nem lehetett hangfelszerelést kapni, megkörnyékeztek bennünket, hogy megveszik az Illés-egvüttes komplett felszerelését, erre azt mondtuk, hogy pillanatnyilag "no for szél", de elképzelhető, hogy majd a turné utolsó fellépését követően eladjuk, először néni is gondoltuk ezt komolyan, de végül — másfél, két hónap múlva — egyszer csak megérkeztek a grúzok Szocsiba, Illés Lajos barátommal éppen siitkéreztük a tengerparton, s egyszer csak megjelenik a két grúz egy diplomatatáskával, és azt mondják, megvennék a felszerelést, először azt hittük, hogy viccelnek, de ők kinyitották a táskát, amely tönive volt élére állított rubellel, de olyannyira, hogy ha mondjuk, most bemennénk a Magyar Nemzeti Bankba, talán ott sem lenne annyi pénz élére állítva, hát erre Lajos teljesen elsápadt és hümmögött, mindent csinált, végül is hozzám fordult, hogy most akkor mitévő legyen, el kell adnod a Fender-zongorádat, niajd otthon veszel egy újat — hatvannyolcezer forint volt akkor —, na de hát hogy lesz a vámnál?, erre azt válaszoltam, néni kell beszarni, veszünk egy úgynevezett szecskavágót, vagyis egy szovjet gyártású billentyűs hangszert, az eredetiről levesszük a Fender feliratot a gyártási számmal együtt és áttesszük a szecskavágóra, így is lett, igen ám, de visszafelé jövet a vámon néni volt meg a bejövetelkor megállapított túlsúly, niert mindenki eladta a felszerelését, csodálkozott is a vámos, hogy kimentünk tizenvalahányezer kilóval és visszajöttünk vagy nyolcszázzal, jómagam a Goméiban vett biciklit a Seremetyjevói repülőtéren adtam fel, amit
