Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HIZSNYAI ZOLTÁN: Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos
HIZSNYAI ZOLTÁN a magamfajta gentlemant. Angol szövetből készült zakómat, bélésével kifelé fordítva s a két válltömést gondosan egymásba illesztve, átvetettem az erre legalkalmasabb faágon; nadrágom két szárának élét nagy gonddal összepászítva, s az így eggyé vált két szárat felében megtörve óvatosan a zakóra tettem, majd makulátlanul fehér selyemingemet levéve, összehajtogatva s precízen az öltönyre helyezve levettem borjiibőr félcipőmet, lesodortam lábamról címeres pamutzoknimat, és egyetlen Dior trikóban és egy szál Carden alsónadrágban a vízbe vetettem magamat. Az ismeretlen éppen akkor merült el a tajtékzó hullámokban, amikor én, a látószögébe kerülve, ha lehet, még határozottabban, de még mindig egy kifogástalan úriember modorában, néhány rövid, de velős kar- és lábmozdulattal kikértem magamnak a sértő modortalanságot. Az idegen ekkor rendkívül fájdalmas ábrázatot öltött ugyan, s mintha a megbánás jelét mutatta volna arckifejezése, mégsem állt meg, hogy tisztázza magát, hanem — követve a nyakába akasztott követ — a folyó feneke felé vette az irányt. Nem tétováztam: felhúztam térdemig lecsúszott klottgatyámat, s követtem a mélybe. Az ismeretlen úr egyre kínosabb helyzetbe került, ez kétségtelen. Már nemcsak az arckifejezése, hanem az egész görcsös testtartása erről árulkodott. A feje ellilult, a száját kitátotta, mintha levegő után kapkodna, de azért a folyófenékig meg sem állt. Amikor leértünk, kísérletet tettem, hogy még egyszer magyarázatot kérjek a történtekre, és nyilvánvalóvá tegyem elégtételt követelő hajthatatlanságomat, de az öngyilkos úron akkora már amúgy is elhatalmasodott a lelkiismeret-furdalás, legalábbis irtózatos arckifejezése erre engedett következtetni. A szeme egészen kidülledt, s körmeivel görcsösen a nyakán feszülő kötelet tépkedte, míg csak ki nem szabadította magát a hurokból. Ám, legnagyobb meglepetésemre, ekkor — ahelyett, hogy szabadkozni kezdett volna legalább — utolsó erejéből ellökte magát a folyó kemény, agyagos medrétől, és félig ájultan fölemelkedett a vízfelszínre. Az ár nemsokára egy kavicsos mart-omladékra sodorta, ahol derékig a szárazra kerülve megállapodott végre, de amikorrra a közelébe értem — förtelem, gyalázat, a cinizmus csimborasszója! — már édesdeden aludt. Legalábbis nem mozdult.
