Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - PERÚJÍTÁS - GRENDEL LAJOS: Valami történni fog...

GRHNDI-I. LAJOS

disznóságokon járna az eszük. Hiszen szép hóbort az, festeni! De még mennyire szép! Megélni nem lehet belőle, de ha valaki szereti a szépet, nem is törődik sokat a pénzzel. Szólt is egyszer a Festőnek, üljön ki a kapuba, és fesse le az utcát, vagy fesse le a téli Dunát az új híddal meg a sirályokkal.

A helyzet azonban gyökeresen megváltozott azután, hogy Festő felvételi kérvényét elutasították. Az Öregasszony megkérte, mutatna neki néhány képet, hajlandó tőle venni is, ha megtetszik neki valamelyik. A Festő szabódott, végül egészen határozottan nemet mondott azzal érvelve, hogy amit eddig csinált, csapnivalóan rossz, az újabbakon pedig sokat kell dolgozni még. Az Öregasszonynak mindjárt gyanús volt az egész, s felszólította a Festőt, hogy azonnal mutassa meg a képeit, kötelessége tudni, hogy mi folyik a lakásában. Rendben van, mondta a Festő, és elővett néhány képet. Tessék! Az Öregasszony nem tudta, álmodik-e, vagy egyszerűen a bolondját járatja vele ez a taknyos. Felkészült a legrosszabbra, mindenféle meztelenségre, amit egy percig sem lett volna hajlandó megtűrni a lakásban, de amit látott, az mégis messze felülmúlta a várakozását. Csupa krikszkraksz, mindenféle vonalak meg színek összezsúfolva, képtelen összevisszaságban. Majdnem elájult.

— Hát ez borzalmas — csúszott ki a száján.

— Na látja! — mondta a Festő ingerülten.

Nem csoda, hogy nem vették fel a főiskolára, gondolta az Öregasszony. Hiszen ez bolond.

— Menjen dolgozni — mondta erélyesen.

— Dolgozom — felelte a Festő. — Láthatja, hogy nem lopom a napot.

Úgy értem, keressen valami rendes munkát.

— Rendes munkát — mondta a Festő maró gúnnyal. — A rendes munka az a rabszolgamunka, mi? Amitől az ember egy-két év alatt meghülyül!

Ettől a pillanattól fogva máshogyan látta a dolgokat az Öregasszony; mintha hályog hullott volna le a szeméről. Este kulcsra zárta a szobáját, s igyekezett kerülni a találkozást a Festővel, ami nem ment könnyen, mert a Festő is használta a konyhát, a fürdőszobát, a vécét, s néha elkerülhetetlen volt, hogy lássák egymást. A festők mind bohémek, azt mondják, akárcsak a színészek meg az összes ilyen művészféle cigányhorda. Erkölcstelenül élnek, isznak, hazudoznak, csalnak, s általában tele vannak adóssággal. Az Öregasszony nem bánta volna most már, ha a Festő is kicsapongó életet él. A bohémség elítélendő ugyan, s némely esetben büntetendő is, ám az egészség jele. A bohémek szeretik az ivászatot, a nagy zabálásokat, pedig a zsebük többnyire üres. De ez a normális. Ha valaki festő, legyen bohém, szeressen a természetbe járni, csavarogjon, de semmi esetre se legyen olyan, mint ez itt. Úgy vélte, rájött, miért fest a Festő csupa értelmetlen, kusza vonalakat, miért mázol olyan sose látott harsány színeket. Mert örökké a szobájában ül. Nincsenek barátai. Gyanús, amikor valakinek nincsenek barátai; azt jelenti, hogy valami nincs egészen rendben körülötte. Mindenki tudja, hogy bolond, gondolta az Öregasszony; csak ő nem tudta eddig, s még szerencse, hogy idejében rájött. Lehet, hogy tudathasadásos vagy hermafrodit i, vagy buddhista, vagy baptista. Lehet, hogy vegetáriánus, s amikor fest, titokban nyers húst eszik zsírpapírból. Szereti a véres hurkát, de otthon letagadja. Lehet, hogy jógázik, hallott már ilyenről; az illető később betört egy drogériába a kéményen