Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HAJDÚ ISTVÁN: Lucifer a kávéházban
HAJDÚ ISTVÁN — Miért? Nem szoktam. Elmondtam a véleményemet. Én így látom, maga, nem tudom, hogyan látja. Nem érdekel. Gondoljon, amit akar végül is... — Nem kíváncsi mások véleményére? — Néha igen, de — ha erre gondol — nem vonom le a konzekvenciát. Az embereket nem arról ítélem meg, mit mondanak, még tetteikről sem. — Hm? — Ez az, ez az én titkom, amit maga most ki szeretne szedni belőlem. Kár a fáradságért. Semmit sem érne vele. Legfeljebb egy átláthatatlan maszkot öltenék: hazudnék és igazat mondanék, vicsorítanék és mosolyognék, hm, hm-ket, igen- nem-eket, talánokat. Említeném Buddhát és Zarathusztrát, a skolasztikusokat, Platánt, Kantot, a marxistákat, az anarchistákat, a fasisztákat, Istenkét és de Sade-ot, mindent, ami az eszembe jut, csak magamat nem. Ért engem? így. Mások igazságai után ne kutasson, nem éri meg. Belezavarodik önmagába, és a kezét fogja bámulni, és szótlan lesz, mert a szája nem tudna mit mondani, kolostorba vonulna, vagy hidat rombolna, mint Matuska. Felborult értékrend, szépérzék, maszkabál, deviancia, perverzió, és felfedezné magában a "DÉMONT', akár Szókratész. Álattá változna, s én animalista lennék. Távirányítanák, ki tudja, honnan, még az érzéseit is, tapi-mozi, tapi-nő, tapi-élet, minden tapi, mint a Szép Új Világban. Maga lenne a tökéletes katzelmacher a saját országában, különben most is az. És ha nem engedelmeskedne, jól elvernék, lerúgnák a veséjét, tűket szúrnának dobhártyájába és heréibe, megitatnák magával a vizeletét, me- szet tömnének a gyomrába, impotenssé tennék, a talpát vernék, a fogába fúrnának, vizet csepegtetnének kiborotvált fejére, míg csak azt nem üvöltené: Igen, igen, igen, veletek vagyok, ÉS EZT KOMOLYAN IS GONE>OLNÁ! Félne, mint egy űzött kutya, csak a maradékot merné megenni, amit felülről dobálnának le magához. Ez a céljuk: a beszaratás. Hogy a polgár úgy féljen, hogy maga sem tudja, mitől, hogy féljen a kávéházban ordítani, mert lecsapnak rá a fekete keselyűk, hogy ne a jóneveltsége miatt ne ordítson, hanem, mert MINDEN INDIVIDUÁLIS EXHIBICIÓ BÜNTETENDŐ! Ez posztulátum. Ezt magának egy olyan mondja, aki: Kos aszcendens, hatalmas Nappal. Az életerők hatalma mindenek fölött. Vonásai szenvedélyesek, sokszor elhamarkodottak, nagyvonalú, könnyelmű, generó- zus, egyenetlen. Szangvinikus. Vakmerő. Erotika. Szépségösztön. Misztériumrajongó. Azt hiszem, ezzel megfeleltem minden kérdésére, ha hiányérzete lenne, jöjjön el holnap is. Itt fogok ülni, várni a patást. Lehet, hogy nem ijedt meg eléggé, lehet, hogy ez a törzshelye. Gyűjtőúton van. — Nem... Nem értem, de a képet azért elvihetem? — Vigye csak nyugodtan. Viszlát. — Viszlát. A kiskanalával a csészét ütögette. Csilingelő hangot adott, mint amüyet karácsonykor... A sarok mögül egy sötét, sántító alak fordult be. Bal keze a zsebében volt, egy borotvát szorongatott. Befordult a sövénykerítés mellett, és egy asztalhoz lépett, szabad ez a hely, kérdezte, és gyorsan leült.
