Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - TIBOR ŽILKA: A komikum és (irodalmi) formái
A komikum és (irodalmi) formái A szatíra (és részben a humor) mai értelmezését a felvilágosodás és a racionalizmus korszakában kialakult gondolkodási modell határozza meg. Akkor — amint arra M. Foucault rámutat — a bíráló szellem vette át a kommentálás szerepét. A komikum többé már nem egy azonos rendszer és azonos koncepció része, hanem egy más rendszer, más koncepció diszkreditálásának, lejáratának hatásos eszköze. Már Stendhal leleplezte Voltaire szatírájának lényegét: "...Can- dide-nak és Zadignak még a legmulatságosabb tréfáiban is mindig ott lapul a rosszindulat" (Stendhal: O smíchu, Praha 1958 — A gúnyról). Voltaire szatírája valójában sohasem a tolerancián alapszik, hanem egy eltérő gondolatrendszer teljes lerombolásán és elutasításán. Candide című szatirikus regényében a Leibnizet illető bírálat a német tudós filozófiai értekezései mindennemű jelentőségének tagadásában áll. A reneszánsz nevettetés éltető ereje helyett Voltaire a maró gúnyt választotta, amely gyakran éles szarkazmusba csap át. Szatírája nem lett kommentár, hanem a szó szoros értelmében vett bírálat, ám csodálatra méltó szellemessége ellenére sem volt képes egyetlen olyan jelenetet sem alkotni, amelyen az emberek nevettek volna. Habár a nevettetés kultúrája a felvilágosodás óta különféle fordulatokon ment keresztül, az egyetemességnek, a bíráló szellem hiányának és igenlő jellegének a reneszánsz időkből származó jegyei — egészen a posztmodern időszakig — már sohasem nyertek elsődleges szerepet az írók humor- vagy szatírafelfogásában. Míg a középkori komikum csak mint a világra vonatkozó második, visszájára fordított igazság jelent meg, és éppoly egyetemes volt, mint a komolyság, a mai gúny — kivált a poszttotalitárius államokban — többnyire sebez, megsemmisítő hatású, nem ismer könyörületet, sem jóindulatot. A mai csúfolódás vagy inkább gúny ostoroz, megaláz, és célja kínos érzés keltése azokban, akiket illet. Az írókból hiányzik a jóindulat, sőt a bírált személyek iránti legcsekélyebb rokonszenv is. Ezzel összefüggésben Henri Bergson szavait idézhetjük: “A gúny elsősorban megrovás. És mivel célja, hogy megalázzon, az érintett személyben kínos érzést kell keltenie. A gúnnyal a társadalom bosszút áll az önmagával szembeni fegyelmezetlenégért. Célját nem érné el, ha a jóság és a rokonszev jegyében járna el (Bergson: Smiech, Esej o význame komična, Bratislava 1966); "...n színházban sem tiszta öröm a gúny okozta vidámság, akarom mondani, nem kizárólag esztétikai, teljesen önzetlen öröm ez... Hozzájárul a megalázás be nem vallott szándéka és ezzel együtt persze legalább külsőlegesen, a jobbításé" (Bergson). Bergsonnak a platóni esztétikához közvetve kapcsolódó koncepciója a művészetről, illetve a komikus eredetű művészi ábrázolásról két téves elképzelést indikál: 1. arra ösztönzi a szerzőket, hogy elutasító álláspontra helyezkedjenek, és teljes tiszteletlenséget tanúsítsanak az iránt az objektum iránt, amely a gúny célpontja; 2. a tragikusnak és a komikusnak, a nevetségesnek és komolynak teljes ellentettségéhez vezet. A befogadási esztétika szempontjából szükségszerűen meg kell változniuk a mi komikumra vonatkozó nézeteinknek is; már a fentebb említettekből nyilvánvaló, hogy a műalkotás felfogásakor, érzékelésekor jelentős szerepet játszanak az idő- és térbeli összefüggések. Eo ipso: a tragikus komikussá, a komikus tragikussá változhat. A Sztálinról, Hitlerről elhangzott némely kijelentéseket annak idején komolyan vették, és komolyan is kellett őket venni, ma azonban már nevetségesek, sőt a sematizmus idejéből származó irodalmi műveket is úgy olvashatjuk, mint az adott kor, az akkori gondolkodás nem tudatos paródiáját, vagyis ezek valóban a komikum forrásai, iletve azok
