Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
KONTEXTUS telen" kategóriákban tudnak gondolkodni, és szinte sokkolja őket az a közlés, hogy pl. az olyan "rút nyelvhelyességi hiba" is, mint az ún. suksük egy sereg beszédhelyzetben (és egy sereg beszélő szájából) helyes lehet. E hallgatók nyelvfelfogását teljes mértékben a hagyományos preskriptív nyelvtudományra, valamint a nyelvművelésre jellemző szemlélet hatja át. A helyes-helytelen dichotómiájábcin való gondolkodás természetesen nemcsak magyar szakos egyetemistáinkra jellemző, hanem legalább annyira pedagógusainkra, diákjainkra és a "dolgozó tömegekre" is — gyakorlatilag mindenkire. Pedig azt, hogy még a központi norma sem érvényesül mindenütt egyformán, nyelvművelésünk nem tagadja (de nem is hangsúlyozza túl!). A NyKk. (11/335), ill. Lőrincze (1979, 69) így ér erről a kérdésről: "A norma elvileg egységes nyelvi viselkedést tételez fel ugyan, de az érvényesülésének, érvényesítésének a valóságban különböző fokozatai vannak. Szigorúbb, feszesebb például a norma az írásbeli megnyilatkozásokban, mint a szóbeliekben... Ez a kétféle megítélés érvényesülésülhet bizonyos — nem túlságosan széles — határok között a nyelvi megnyilatkozások műfaja, tartalma, a megnyilatkozás helye, körülményei szerint is." (Vö. még Tolcsvai 1991:169.) Az is megállapíttatott, hogy "azt, hogy a nyelvnek valamely elemét jól vá- lasztjuk-e meg, és helyesen használjuk-e, nem pusztán a nyelvtan dönti el, hanem egy sereg egyéb tényező összhatása: végeredményben az, hogy mit, hol és mikor, milyen környezetben, minek a kifejezésére és kikhez szólva használunk." (Ko- valovszky 1963:124; 1977:45; 1. még Bencédy 12). Fontosak ezek a megállapítások még akkor is, ha tudjuk, hogy itt elsősorban esztétikai szempontok érvényesítésére gondoltak nyelvművelőink. A nyelvhelyesség stilisztikai vonatkozásai iránti érzéketlenség elsősorban az anyanyelvi oktatásban okoz nagy károkat: "Sajnos főként vidéki pedagógusaink nyelvi nevelésének egyik, ma is eléggé általános gyengéje, hogy a közmagyar nyelvi normák használatára irányuló, egyébként helyes szándékú nevelési igyekezetüket összekeverik a nyelvjárási és regionális nyelvi sajátosságok programszerű visszaszorításával, sőt gyakran kíméletlen irtásával, ahelyett, hogy a többrétű, szituációhoz alkalmazott nyelvhasználat megismertetése és gyakorlati elmozdítása érdekében tevékenykednének." (Benkő 1988:28—29) Sajnos ez a szlovákiai magyar tanítókról és tanárokról is elmondható; a kii-
