Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - GYŐRY ATTILA: Minden kés álma véres
érezte az ízek fenséges erejét, először szállt önmagába, megtalálva egy számára eddig ismeretlen figurát, és örömmel vette tudomásul, hogy mindez tetszik neki. Ezermázsás kövek estek le a szívéről és a pottyanások mint megannyi lélegzet- vétel könnyítették tisztuló lelkét... Lajoska megtért önmagához! Dömötör úr koncentrált. Na, nem mintha félt volna a feladattól, csak éppen felmérte a helyzet komolyságát, mert hát a kolbászok, a hurkák és préssajtok igazi böllérkezeket kívántak! A hangulat is megváltozott, követkézett a legfőbb, a legműv.észibb tevékenység, a kolbász keverése. Dömötör úr — immár sokadszor — kezét mosott és nekifogott a munkának. Az előkészített hús remegve várta sorsát, és furcsa módon az idegek száguldozása azon nyomban meg is szűnt. A hóhér begyömöszölte őket egy közepes lyukú húsdarálóba, s a daráló egykedvűen falta magába a húscafatokat, hatalmasakat böffentve, ha némi légbuborék keveredett a hússal teli torkába. Alighogy lekerült a vékonybélbe töltött kolbászhús az asztalról, a színpad új, ugyancsak kívánatos vendégsereggel telt meg. Nagy csinnadrattával, dáridóval, a disznóvágás finomságai között előkelő helyet elfoglaló hurkák kértek szót — hogy foglalkozzanak velük is. A jókedv ekkorra már maximálisra dagadt. A hurkatöltés a nap finiséhez tartozott, az utolsó munkálatokhoz, amikor is már a célegyenesbe jutottak, mindenki felszabadult, örömteli volt a hangulat, táplálkozási ünnephez illő. A hurka töltéshez a legfiatalabb menyecskét szemelték ki, aki szegény, nem is sejtette, hogy miféle nyelvélesítő célból adták neki a furcsa funkciót... Töltötték hát a hurkabelet, a töltőből nagy erővel nyomult ki a szűkített nyíláson a hurkába való, ám előzőleg a belet fel kellett a menyecskének húznia a töltő szűkített, henger alakú csövére!... Most kezdődhetett aztán a vidámság, a haddelhadd! — Na, Erzsiké, gyerünk, aranyom! Mi van, csak nem jöttél zavarba?... Csak úgy, mint otthon! — Markold meg azt a durungot, és húzd rá, nem az uradé! ...És csak piszkálták a lányt, aki vörösödött, színeket váltott, de leginkább hazaszaladt volna az anyja kötényéhez, mert sehogy sem értette, mit akarnak tőle, mit várnak tőle... Nevetgéltek és csak nem hagyták abba: — Drága jó leányom, finomabban fogd azt a micsodát, hát nem értesz a szóból?... Simogatni kell azt, érezd, hogy a kezedben van! Az már a tied! Néha, ha egy előzetes szemrándulásra kicsit nagyobbat lökött a töltőn a böllér, a bélben felfokozott nyomás hatására az egész hurka kispriccelt, akkor aztán még élesebbek lettek a nyelvek. — Na nézd már, elélvezett a hurka! — Mi csak jót akarunk neked! — ugratták a lányt, de átvenni azért nem vették volna át a munkáját, hagyták, hadd kínódjon a szerencsétlen. ...Mire úgy-ahogy elkészültek, mire a dolog unalmasabb részére került volna a sor — a mosogatásra —, lassan besötétedett. Az éj csendesen, alattomosan lepte meg őket, ám ezúttal nem fogott ki rajtuk! Az udvaron már csak a kihűlőben lévő katlanok füstölögtek, az összetákolt deszkaabakok mogorván tartották a tartófát, amely még reggel az udvar egykori királya, a disznó alatt roskadozott, a macska itt is, ott is böngészgetett, míg Kajla, a korcs kutya megelégedhetett azzal, amit odavetettek neki... De ő sem panaszkodhatott, hiszen tálkája roska-
