Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - LIBRESSZÓ

Prágai képtárakban

tőségeivel teremt élő, lüktető, eleven kapcsolatot az olvasóval, s beszél könnyeden mindarról, ami időközben múlttá lett. Kiváló arányérzékkel, állandó személyes jelenléttel tudja érdekessé, lebilincselővé tenni a mondanivalóját. A Győrv-interjú erre éppúgy példa, mint a Bartók-emlékek kutatása, feltárása. Nem kevésbé érdekesek azok a villanásnyi "profilok" sem, melyekben — a kötet indításaként — saját családi hátterét rajzolja meg.

A kötet legfőbb erényéi abban látom, hogy a rangos közírás példáját követve ő maga is rangos munkát adóit ki a kezéből. Az egyéni élményeket is megnemesílő közös sors és írói felelősség nyilvánul meg ezekben a beszélgetésekben, találkozásokban, emlékekben, és teszi őszintévé, élővé és emberivé azt az üzenetet, melyre a szerző a humánum nevében vállalkozott.

Csak sajnálni lehet, hogy posztumusz kötetként jelent meg a könyv, s azt is, hogy folytatása most már végleg megszakadt. Megszakadt, mert nem is olyan régen Nagy Jenő is elindult azon a messzi úton, amelyen a könyvében megidézett barátai többsége már korábban távozott.

Szászi Zoltán: lilie Wiesel Az eskii című művéről, az 1896-ban Nobel-dijjal kitüntetett író nálunk 1990-ben megjelent könyvéről akarok itt szólni a megjelenés után három évvel ugyan, de azzal a meggyőződéssel, hogy örökösen időszerű műről szólok. A zsidó származású, Márama- rosszigeten született író angol nyelvű 1974-ben publikált kötetét Dezsénvi Katalin fordította. Jól. Visszaadva a Talmud ízes és erős gondolati álsugárzásait, s az író egyéni látását, érzéseit, életszemléletét.

Volt egyszer valahol egy város, Kolháza, melynek zsidó lakosságát egy féktelen

pogrom kipusztította. Egyetlenegy élő szemtanú maradt, Áz.ríl, aki bolyong a világban, s képzeletének optikája időnként rémálomszerűen vetíti vissza a tragédiát. Torkában, mellében azonban ott a görcs, az "eskü", a "nem mondhatom el senkinek" végtelen ívű fájdalma. Az esküt mégis megszegi, mert emberéletet kell megmentenie.

Egy, a világban eltévedt, az élettől meg- undorodolt embert ment azzal, hogy elmondja neki a nagy titkot, kibeszéli magából élete teljes drámáját, s egyúttal elmondja egy kisebbség, egy kitaszított, a társadalom perifériáján élő emberközösség tragédiáját is. Felkutatja fakuló emlékezetében az arcokat, neveket, történéseket, mindent, amit "az eskü" — korábbi hite szerint — lelke legmélyébe pecsételt.

Az emlékezés és a hírmondás nem teheti örökkévalóvá a szenvedést. Bár Ázni ennek ellenkezőjét állítja, éppen ezért van az eskü, soha senkinek el nem mondható a szenvedés, amely bennem él, majd meghal velem együtt, s majd a szenvedés is velem eltemettetik. Nehéz e dilemmát feloldani, az élet értékessége (vagy értéktelensége?) feloldhatja-e az esküt? A nemzeti összetartozás, az emlékezet melegen tartja a szenvedésélményt, amely beépül a DNS molekulánkba, félelemérzetU'l terhelheti a jövőt, s mégis oly szükséges, mint az. oxigén.

Wiesel, a Buchenwaldot megjárt ember látásmódját le nem vetkőző író is megszegi az esküt, elmondja, újraéli a lehetetlent, a pusztulást, a véget.

lí könyv legnagyobb érdeme, hogy megtanít fájni. Megtanít emlékezni és újjászületni. Az örök érték, az lilét érdekében, hogy az ne emlékezés és fájdalom legyen, hanem feloldozás és végtelen szeretet.