Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - POÓR JÓZSEF: Apátia 1 kilométer
kilá tás talansá got sugallta körülöttünk. Mmtha a világ vállalkozásunk kockázatára akart volna figyelmeztetni. Magyarázatot kerestem a jelenségre. Aztán fény gyűlt az agyamban. Egyszer majd együtt jövünk erre apával. Itt csak erről lehet szó. Együtt, s akkor nem lesz köd. Nyilvánvaló, hogy nyavalyás áruló vagyok, aki már előre lopni akart a látványból. Olyan kedvesen hazudtam akkor magamnak, hogy még el is hittem, amit kitaláltam. Aztán, amikor áthaladtunk az országhatáron, a köd egyre több helyen feloszlott, de már nem voltam kíváncsi a vidékre, a látványra, mert már mással trak- táltam magam. Azt hiszem, ez éppen fogadkozásom órája lehetett. tV — Hozzád szóltam, Kriszti — ébredtem Ödön bácsi hangjára. — Nézd csak, ott a hegycsúcson. A turulmadár. Akkor már Tatabányánál tartunk, cikázott át gondolataimban Ödön bácsi reggeli meséje, amikor arra figyelmeztetett, hogy utunk a turulmadár szobra alatt vezet majd. A széttárt szárnyú óriásmadár egyre közeledett felénk. Úgy véltem, még éles karmait is látom. Amikor elsuhantunk alatta, visszafordultam, s elképzeltem magamat turulmadárként. Hirtelen ezer évet öregedtem, s én voltam a turulok legturulabbja. Fennségesen köröztem a Duna és a Tisza közt, s terelgettem előre a honfoglaló magyarokat. Aztán éreztem, hogy évszázadok repüűiek el fölöttem. Idegen seregek jöttek az én magyaljaim ellen, élükön egy basával. No megállj, te rusnya, megtudod te, mi az, semmibe venni egy turulmadarat! Lecsaptam a magasból, s a basát kiemeltem a nyeregből. Úristen! De hiszen ez a Csikágói Briganti! Mit keres ez itt? A Briganti eszelősen ordít: — Hajtsátok őket, irány Apátia! Éne a mélybe vetem a zsákmányomat. Anyám ébreszt. Félálmomban még meggyőződöm róla, hogy a Briganti valóban szörnyethalt-e. — Kriszti! Ez tényleg anyám hangja, nem a mondabeli Emeséé. Napsütéses fényözön. Szememhez kapom a tenyeremet, csak az ujjaim közül pislogok. — A budai hegyek — szeretget a hangjával Ödön bácsi. — Nem — vélem magamban —, Ödön bácsiból se lenne rabszolgatartó. És szégyenlősen nyúlok az arcomhoz, mert a szám szögletéből kicsordult a nyálam. Szívem zakatol. Előttünk Budapest. Mataloha Ödön bácsi a nagy forgalomban jóízűen káromkodik egyet-egyet. — Az Erzsébet hídhoz megyímk, ott már ismerős vagyok — nyugtat bennünket. Tudakolom az okát, miért kacag. Választ nem kapok, de istenigazából nem is várok. Én is azt a zenét érzem, azt a füllel nem hallhatót, amelyet a város küld felénk. Amikor a várat látom, úgy vélem, ablakaiból csákós őrök tisztelegnek felénk, s amikor rákanyarodiuik a hídra, én gondolatban a magas tartóoszlopán ülve lóbálom a lábamat. A va
