Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - STOFKO TAMÁS: Egy csésze tea története
Egy csésze lea története nyakláncról lehulló gyöngyök koppanásait halljuk visszhangzani egy hosszú, üres, kőpadlós folyosón. A szavakat, amelyeket egy héttel ezelőtt hallott attól a lánytól, akit még akkor (egy7 hete) ugyanúgy, mint addig a napig, majd egy egész éven át a kedvesének hitt. Nem a szavak puszta értelme váltotta ki benne azokat az érzéseket, azt az állapotot, amelybe került. Úgy érezte, inkább az a tekmtet, az a mód, mellyel Éva éppen neki mondta akkor ezeket a mondatokat, felelős ezért. Hisz ugyanazok a szavak magukban, kitépve pillanatnyi közegükből, megfosztva születésük kiváltó okaitól, eltérő ítéletek hordozói lehetnek, teljesen más és más funkciót tölthetnek be, más értelemmel rendelkezhetnek, akár a pókerban, ahol más és más eredménnyel végződő játékot játszhatunk, ha kockámk mindvégig ugyanazok maradnak is. Éva arcát nézte akkor. Azt a folyamatot, ahogy az indulat új csatarendbe állította arcizmait. Látta, hogy ez a lány már egy másik Éva, nem az, akit megismert, s hogy lehetetlen volna újra felidézni azt az idilli állapotot, amely kettőjük kapcsolatát jellemezte ezeknek a mondatoknak a kimondása előtt. Ami Évában hosszú hetek alatt fogalmazódott meg, az most egy szempillantás alatt lejátszódott előtte. Láthatta, hogy a szerepe teljesen megváltozott. Annyira, hogy a magyarázatkeresés vágya sem éledt föl benne. Az énen kívüli változás hüietetlensége járta át ekkor oly bénítóan gondolatait, hogy egyedül lénye legmélyén tudott csak reagálni a pillanatnyi történésre: a gyomor szintjén. A gyomor szmtjén, ahol valójában görcsöt érzünk, miközben az is lehet, hogy épp egy mosollyal palástoljuk idegességünket vagy hányingerünket, mikor szmlelve szépeket mondunk valakmek, akit valójában gyűlölnünk kellene. Elbújva ezek elől az érzések elől, nem hallgatva meg ezeket a hangokat, lényüiik egy homályos, ismeretlen részével kerülünk ellentétbe, s ez mint minden háborúskodás, áldozatokkal jár. Győzelmi éneket zengünk, mikor már lényünk egy részét letagadva magiuik előtt, s így az egész folyamatot megtörve, inkább halotti tort kellene ülnünk. Meglepetten nézte Éva arcát, mely döbbenetesen ismeretlennek tűnt, s furcsállotta, hogy egyszerre képtelen gondolatait szavakba formálni, mintha cserbenhagyta volna az a képessége, hogy beszélni tud. Csak a gyomorszája táján érzett gyenge émelygést... Talán a megfáradt izmok vagy a Gábor fejében átrendeződött gondolatok, de lehet hogy csak a macskaköves út egyenetlenségét követő test mozgása hajlította úgy egy pillanatra nyakizmait, hogy a talpa alatt látta a kockaköveket, amelyek itt a kapu közelében azért érdekesek, mert nem félkörívben, hanem mint a csempék vagy a régi konyhák padlóját fedő kőkockák, egymás mellé rakva vízszintes vonalban burkolták az utcát. A kockáknak azon az oldalán, amelyet a járókelők tapostak, keresztben egy kivésett árkocska húzódott, amely valószínűleg a megcsúszást gátolhatta valamikor. Az árkocskák egykori fimkciója mára szinte teljesen megszűnt. Akik siettek, azok az aszfaltozott járdát választották, a komótosan sétáló turisták műanyag cipőtalpa pedig biztonságosan tapadt a sima felületre. A feleslegessé vált árkocskák persze ugyanúgy a helyükön maradtak, mint azelőtt. Gábor fejében is ugyanúgy megmaradtak és vissza-visszajártak bizonyos Évával kapcsolatos gondolatok, amelyek mint a feleslegessé vált ár-
