Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - LIBRESSZÓ

szövege és stílusa sokoldalúan árnyalt legyen.

A másik rendezőelve maga a valóság, melyet mindig a közelben érez, s ennek magyarázata abban lehet, hogy Fülöp valóban az élet lekötelezettje, s azt tapasztalatai folytán eredendő és folyamatos drámaként érzékeli. Nyelvi képzelőereje pedig szerencsés egységben hat tapasztalatai mélységével, így regényében nem valamilyen nyelvi lelemény bravúrjaira, hanem az élet mozgástörvényeire ismerünk.

Milyennek láttatja a Piszkos ember az élet mozgástörvényeit?

Both János halálos betegen a kórházban fekszik. Környezetének, a valóságnak számára két arca van: a kórház képe, amely a betegek, ápolók és orvosok öntörvényű világát jelenti, ahol egyértelműen a kicsinyes mindennapok s a halál az úr, és az emlékek végtelen tartományai, melyek anyagát az ember zakatoló agya őrli szüntelen. A kórház a jelen, mely pillanatok alatt múlttá válik, s az emlékek jelentik a múltat, amely már soha nem válhat jelenné. Ebből rajzolódik ki a város képe és élete, az első találkozás Cinke-Lillel, „Apám” és Gergő bácsi árnyalakjai, a jellegzetes géppisztolyos Dávidka-szobor, mely rögzíti a helyszínt s a kort, és Kucman- né meg a hoffman-gatyás falbontó társak, Cézár apu furcsa örömháza és a lebontásra ítélt város, azok a sorsok és jellemek, az élet töredékes részletei, melyekben egyszerű és csodálatos dolgok történnek az „érdekes lenne még” törvényei szerint. A kórházi világ, melyben felborul a halottszállító kocsi, „s a >volt< Könyvelő hengeredve egyet a hóban, megmutatta arcát a holdnak”, és ahol Hodály kórházi alkalmazott úgy „befickósodott” a Szöszi ápolónőre, csúfolódva összefonódik az emlékek lázálmaival. Emlékezés és történések színhelye a mélység, az élet mélye, amelyet az író drámaibbnak lát a halálnál. Joggal mondhatnánk, hogy Fülöp Antal

az egyszerű ételeknek némileg romantikus prózaköltője, és iróniája ellenére alapvető magatartása nem a szenvtelen felülnézet, hanem az együttérző részvétel és megértés.

Természetesen nem az a lényeg, hogy a regény milyen fokon ragadja meg vagy tükrözi a valóságot. Mindvégig olyan öntörvényű és egyedi irodalmi műről van szó, amely szerencséjére és szerencsénkre hiteles valóságelemekből és reális érzésekből építi fel irodalmi valóságát. Nem követi a képzelet absztrakt játékait, nem gyárt elméleteket és metaforikus tanmesét, s elég érzéki és tényszerű ahhoz, hogy egyben formateremtő lehessen. A művészi forma és a sekélyesítő formalizmus perében pozitív tettként tarthatjuk számon. A regény egészére az áttekinthető életközelség és tárgyszerű képiség jellemző, olvasójában és kritikusában olyan érzést kelt, hogy nehezen élünk, de nem örömök és értékek nélkül, és a legmélyebbre süly- lyedve is megmarad bennünk az igyekezet, hogy emberek maradjunk. S ha szándékunkban következetesek vagyunk, ebbéli igyekezetünkben a történelem is segítségünkre lehet. A humanizálódás lehetőségének módját minden kor megadja az embernek, s rábízza, él-e vele. A szenvedés az emberi szépség és a jóság felé mutat, s önmagunk reális látása nem mondhat ellent a modern esztétikum értékrendjének. Mintha az elmúlt évtizedek nyomán minden elvontan ironikus látásmód és írói fensőbbség ellenére is az ember érző és szenvedő lény maradt volna.