Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - LIBRESSZÓ
az alkotás lehetőségére utal, melyet az irodalom — s a művészet — mondhat magáénak. Úgy sejtem, Tőzsér Árpád is valahol itt keresi az „irodalom valósága ”-t, melynek érdekében immár hosz- szú harcot folytat, méltán, s nem eredménytelenül. Fülöp Antal regénye alkalmat ad a kérdéskör részletesebb vizsgálatára. Ha átgondoljuk és megértjük Nagy Lajos fontos kitételét, hogy „érdekes lenne még... ”, arra a megállapításra jutunk, hogy a valóságban nincs ilyen jelenség, de lehetne, és ha valaki — az író — megteremti, megalkotja, megírja, akkor nemcsak lehet, hanem lesz is! A jelenség (vagy kissé emelkedetten: a csoda) lényege a képzelet azon képessége, mellyel formát talál a lehetségesnek, amelyben mint önmagáért való jelenség megtestesül az igazság! A forma — az ember! A forma — az igazság! De így is olvastam már: a stílus — az ember! Tehát a forma, de nem a formalizmus! Mikor forma s nem formalizmus? Másképp szólva: mikor alkotás s nem utánérzet? A Piszkos emberben egymás után következik két oldal, melyek egyebek közt két halál történetét (is) tartalmazzák. Rozalinda élettársa, Kucman, az ellenálló így hal meg valamikor negyvennégy őszén vagy telén: „...beállított két karszalagos (szalagjukon nyilaskereszttel), az egyik lekent Kucmannak egy oltári pofont, aztán szó nélkül felakasztották a tornác porolóvasára. ” a másik halál Samué, az egyik nyilasé, aki Kucman megölése után Rozalindánál maradt. Csizmás léplek dobogása után zörgetnek, s miután Rozalinda felkelt, villanyt gyújtott, s a belépőknek „ujjjával némán a szobára mutatott”. Majd: „...emlékezett a géppisztoly tompa dörrenésére, amit a kamra szöglete felfogott. ” Mindkét halált a kor motiválja, negyvennégyben olcsó az emberélet, ám részleteikre és jelentőségükre több szót is áldozhatott volna az író. S hogy mégsem tett így, abban Fülöp Antal valóságlátásának és formaeszményének a kulcsára lelhetünk. Egyik lehetséges magyarázat, hogy nem a halált érzi drámainak, hanem az életet! A halál tehát az élet drámaiságának nem a betetőző- dése, hanem „csak” a vége. Ebben az ítéletben elemien panteisztikus realizmus van, amely makacsul az élő emberre figyel. A szűkszavúság másik oka stílusbeli. A halál ténye és a róla tudósító kevés szó drámai ellentétével hat az olvasóra, és az író felülnézetét bizonyíthatja. A tragédia „bagatellizálása” mindig hatásos fogás lehet, ám nem veszélytelen, mert írói felületességet is tükrözhet. Ahhoz azonban, hogy a halál ténye természetes és egyszerű lehessen, az életnek kell fontossá válni és kiteljesedni. Az irodalmi műben a tények oldalán a forma és stílus képes arra, hogy teljessé tegye az ábrázolt életet, az irodalmi valóságot. Fülöp Antal stílusa a szabad képzettársítás módszerét követi, a jelenségeket úgy szemléli és vizsgálja, hogy több oldalukról és az író nézőpontjából is láttatja őket. Apró és rejtett összefüggéseket tár fel, minden hosszúmondata egy-egy panoramatikus asszociációs és intuíciós lánc. A mondatok szervezőereje, az író egyéniséeg módjával és érzőén ironikus. Tárgyától, anyagától megfelelő távolságot tart, érzi az objektivitás feltételének fokát, ám nem emelkedik „isteni” magaslatokra, az érzéketlen gőg és rideg modor csúcsaira, ahonnan nézve az élet már csak elvont tények és megvetni való esetlegességek tömkelege. Fülöp Antal iróniája a rokonszenv s némileg a bánat rokona, esendőnek és szánandónak érzi, de embernek érzi és láttatja az embert! Ez azonban kevés lenne ahhoz, hogy
