Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása

35 éves az Irodalmi Szemle melt, sőt íróink ekkortájt tették az olvasók asztalára máig legérettebb műveiket. Mert vajon nem e korszakban íródtak-e meg Tőzsér és Koncsol, Tóth László és Za­labai, Dobos s Duba legjobb munkái, sőt még Grendel Lajos híres opuszai is? Nincs konkrétan felmutatható statisztikám, de Szőke Jóska bibliográfiáiból bi^ zonyosan kimutatható, hogy irodalmunk e csúcskorszakának meghatározó művei­ből mennyi jelent meg éppen az annyiszor szidalmazott Duba jóvoltából a Szemlében? Biztos, hogy ismét elfogultsággal vádolnak majd sokan, ha ezek után pedig azt állítom, hogy a nyolcvankilences „gyöngéd forradalom” utáni korszak volt a Szemle harmincöt évének egyik legproblematikásabb fejezete, hisz e korszak, a Szemlében legalábbis (no meg a Nap és környékén) a Nagy Művek helyett elsősorban a Nagy Gyalázkodások korszaka volt. S ezt a tőlem kevésbé érintett s így kevésbé elfogult szemlélő is elismerheti, mert itt nemcsak a „7x1x7 mondatnyi” egyperces remekmű­vekre gondolok, amelyeknek egyik első áldozata, rögtön a „gyöngéd” után, kilenc­ven januárjában én voltam, hanem a Fábry, Fónod, Duba, Rácz Olivér elleni köpködésekre is. S hogy minő „gyöngédségről” volt itt szó, arról mi sem árulkodik ékesebben, mint az a tény, hogy a „hét igazak” között két házaspár is volt (minő vé­letlene a sorsnak!). De hadd ne folytassam ezt a vonalat, a jelzésével csak azt akartam érzékeltetni, hogy azért a fal sem mindig fehér, s a szén sem mindig fekete. Ennyit a Szemle ürügyén. Irodalomtudatunk elmúlt harmincöt évének változásairól kellett volna szólnom, s bizonyos, hogy sor is kerül erre majd valamikor. Az itt felvázolt kép voltaképpen egy tervezett sorozatnak a bevezetője csupán, hisz máris túlléptem a megszabott félórányi terjedelmet. A változásokról csak ennyit: indulásunk idején még Azsajev, Howard Fast, Jan Drda meg Illés Béla voltak halhatatlanok, 56 táján már eljutottunk Solohovig, He- mingwayig, Olbrachtig, Lukácsig, a hatvanas években úgy tűnt, hogy Salinger meg Szolzsenyicin, Novomeský meg Sánta Ferenc a nagy írók. Aztán rájöttünk: mind e nagyságok elfüstölögtek a múló idővel, hogy mások foglalják el helyüket az öröklét küszöbén, Jerofejevtől Kunderáig, Esterházytól Kukorellyig, Sütő Andrástól Sal­man Rushdie-ig. Hadd ne soroljam tovább. A lényege ama tervezett eszmefuttatás­nak az kellene legyen, hogy túl a mindenkori ideológiákon, divatokon, kik voltak már kortársaink között is az igazi nagyok: Beckettől Hrabalig, Nabokovtól Szent- kuthyig, Weöres Sándortól García Márquezig. De ez már, mondottam, további esz­mefuttatások témája. Hogy ne ilyen szubjektiven fejezzem be, fölvetnék még egy további, most már igazán utolsó problémát, amely, érzésem szerint, nagy gondja a mi irodalmunknak is. A rendszerváltás hozta pártoskodásról van szó egyrészt, még inkább ennek egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom