Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - M. CSEPÉCZ SZILVIA: Hangesszenciák
Hangesszenciák — Szó sincs róla. Nem azért használtam a Wittgenstein-szöveget, mert ő nekem nagyon kedves — mellesleg kedves, az nem vitás —, hanem azért, mert az időt a verbális faktor jelenléte egészen másképp strukturálja. A prózai szöveg használata a zenében, amely először Arnold Schönbergnél jelenik meg, aki az ún. „sprecht- gesang”-ot (ritmikus szövegmondást) szerepelteti néhány darabjában, a zenét egy más összefüggésbe helyezi, mert egy más idődimenziót képvisel. A szöveg idejéhez képest a zeneidő egészen mást jelent, mint ha a zene önmagában állna. Ez egy nagyon egyszerű, racionális, technikai kérdés. — De azért nem mindegy, hogy a zenédhez Marx vagy Wittgenstein szövegét használod. Vagy mégis ? — Nem. Természetesen összefüggnek, de a szöveget azért használod, mert vagy egy kontrasztot akarsz létrehozni valamivel szemben, vagy a szöveg szellemiségét hozod valamilyen formában viszonyba azzal, amit a zene szellemisége képvisel. Ez azonban nem egy didaktikus dolog, erre nincs recept, sőt a kettő viszonya minden egyes esetben nagyon szubjektív. Wittgenstein esetében egyébként tényleg véletlen volt, mert a szöveget Forgács Péter barátom válogatta, aki megkeresett, hogy nem volna-e kedvem a tévének egy hétrészes sorozatot csinálni a „Közjáték”- ba. Igent mondtam, de éppen akkor nem volt semmi más ötletem, mint az a kis altató, amelyet a fiam születése óta dúdoltam esténként. Ezt alápróbáltam, és a kettő hihetetlenül működni kezdett. De ez egyáltalán nem egy koncept darab, hanem éppen az ellenkezője. Különböző idők véletlen egybeeséséről van szó, amely a szöveget és a zenét együtt kezdte el értelmezni. — Csakugyan véletlenül ? — Abszolút. Az viszont egy másik kérdés, hogy mi a véletlen és mi a szükség- szerű. Mert van egy muki, aki összevág egy filmet régi családi mozikból, elviszi egy másik mukihoz, aki meg a fiát altatja, és amikor a kettőt összerakják, egy sokkal magasabb minőség jön létre — erre lehet mondani, hogy van Isten... De a dolog másik része az, hogy ezzel a mukival már jó tíz éve együtt dolgozom. — Ezek után is ragaszkodsz hozzá, hogy nem esztétikai kategóriákban gondolkozol ? — Egyszerű muzsikus vagyok, a hangokkal foglalkozom. — Rendben. Heidegger szerint sincs köze a művészetnek az esztétikumhoz, csupán a „lét igazságához". De azért azt nem gondolod komolyan, hogy a szépség fogalma a zenéből teljesen kiiktatható ? Miért ne lehetne ürügy, hogy valami szép legyen ? — Nem tudom. Passzoljuk ezt a kérdést. — Mit gondolsz, véletlenül jutnak az ember eszébe különböző filozófusok gondolattöredékei a zenéd hallgatása közben ? — Ritmus és ütem... Hamvas ezt a kettőt szokta emlegetni. Van egy gyönyörű szép írása, amelyben a gépről ír, és azt mondja, hogy a gépnek nem ritmusa van, hanem üteme, tehát a gép nem alkot, hanem excrementál — szarik. Ezt a nagyon finom latin kifejezést használja. Ilyesmikre emlékszem, meg hogy Nemo kapitányról is ír, aki ül a hajójában, és nyomogatja a gombokat. Ez sokszor eszembe jut, űe a keletkezési körülmények ugyanúgy teljesen érdektelenek, mint az egyes utólagos
