Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - RÁCZ OLIVÉR: Ütődöttek

Keszege úr

K. F. orv.

Erre ismét elájultam. Csak a kötözőben tértem újra magamhoz éjszaka. Akkor közölte velem a szanitéc, hogy légnyomásom volt, és ha egy kicsit összeszedtem magam, mehetnék a fenébe, másnak is köll a hely.^

„És a kezem?”, kérdeztem iszonyodva.

„Azzal adhatsz nekem vagy két cigit, ha van”, mondta a szanitéc egykedvűen, és közben úgy bűzlött a mindenféle fertőtlenítőtől, meg a mások vérétől, meg a tulajdon izzadságszagától, hogy el kellett fordítanom tőle a fejemet.

És akkor pillantottam meg a kezemet.

— Ezt itt — bökött Keszege úr a fekete kesztyűs kezére. — Ott pihent mellettem sértetlenül. Még a pingálást sem mosták le róla a kötözőn. Halálfej. Lábszárcsontok. B. Gy. szkv.

— Hát akkor jutott eszembe — fejezte be Keszege úr csendesen —, hogy amikor elkészültünk a halálfejjel meg a keresztbe fektetett csontokkal, a frász tudja, miért; talán begyulladt bajtársiasságból, abban egyeztünk meg, hogy mind a ketten a másik kezdőbetűit, rendfokozatát rajzolja fel a csontok alá. Hát ez itten a Bodnár szakaszvezető keze — emelte a magasba fekete kesztyűs kezét, de ugyanazzal a mozdulattal intett id. Rogozsán bácsinak:

— Még egy sert! A kölöknek is!

Azután felém fordult, nyomatékosan meglengette a szemem előtt a fekete kesztyűs kezét.

— Bodnár szakaszvezető sírban is hű cimborám keze. Ennyi maradt meg belőle. Hát ezt megőrzőm holtom napjáig — mondta Keszege úr, és lefújta a fölös habot a friss korsó pereméről.

Semmi kétség, ütődött volt.