Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Rozsnyói dal; Ének a furcsa táncról; Esteledik, de itt ez a vers; Némul az ember
Z. NÉMETH ISTVÁN Rozsnyói dal Lelkem őrtornyából most is látom a várost, ahogy félénk kutyusként csupán szívem küszöbéig merészkedik. Vár. S közben megromlik az éjszaka, mint egy konzerv, táncolnak a múltból reinkarnálódott, akár szavaknak is felfogható illatok. Csupa rák ez a szép szerelem. Álnéven él, félig megégett igazolványképét nem egészíti ki már a legszebb fantázia sem. Mint az üldözött, aki szeretettel alszik fogsora közt, megdöbben bennem a Másik: diafilm ez! Dia film, kimerevített utcák, vergődő város, csupa torokszorítás, kutyaugatás, valami ömlik belőlünk, ott, ahol nem tudjuk visszatartani már. Nehogy érints! Nehogy elbújj, miként pörgethetnénk vissza a diafilmet? Jön az éjfél diadallal, mankója két villám, átka az eső, csupa tű, steril illat; égzokogás. Most belőled is elég lenne egy csepp erre a kiskanálra. Vagy egy lépés kéne, ki a semmibe, a nyaktöréssel gyógyító éjszakába. Ének a furcsa táncról Sár, s üvegporral vegyített eső szitál. Ki mozgatja az időtF Ki látja el életem új napokkal, ki mozgatja mások felé érintéseim? Azt mondják, ismer engem.
