Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)
Köbölkúti József a ”dél-amerikaiság” kompakt egységének érzete (mentalitás, társadalmi ellentétek, emberi viszonylatok), bár nem tagadhatjuk, hogy Llosa tudatában van perui mivoltának. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy Callao, Arequipa, Iquitos, Chiclayo emlegetése nemcsak Perura vonatkozik, hanem jellemzi egyúttal az egész Latin-Amerikát is. A peruiságnak mint történelmi identitástudatnak folytonosságát, no meg a társadalom ’’felvilágosultabb” irredenta-nacionalista rétegeinek törekvéseit visszhangozza egyrészt Garrido kapitány megjegyzése a Bolíviával szembeni határvillongásokról (’’Nem hiszem, hogy Peru valaha is igazi háborúba keveredik”), másrészt Gamboa hadnagy meghökkentően militáns kijelentése (’’Tudja, hogy Ecuador és Kolumbia csak az alkalmas pillanatra vár, hogy elvegye az őserdő egy részét. Chilétől se szereztük még vissza, amit Aricánál és Tarapacánál elvesztettünk”). A szerző a laktanya rideg mindennapjait talán féltucat tiszttel meg altiszttel népesíti be, nem beszélve a tanárok és kadétok kisebb csoportjairól, mégis az emberek közti viszonyokat tökéletes hitelességgel jeleníti meg. Yatapa tanár úrról például mindössze annyit tudunk meg, hogy tornát tanít, és az órán állandóan újságot olvas, meg hogy valamikor bokszbajnok volt. A katonaiskola falai közt csupa ocsmány dolog történik (árulkodások, verekedések, zsarolások, bosszúállások s végül gyilkosság), s ezek az ’’embertelenségek”, vagy mondjuk így: regresszív magatartásformák mintegy villanásnyira megelevenednek, s közben más és más megvilágításba kerülnek, majd újra felbukkannak váratlan sokkhatásban realizálódva, hogy végül egy zárt közösség mementójává legyenek. Visszataszító világ ez, s benne lelkileg és erkölcsileg torzak maguk az emberek is. A marcona törvények alapján a győzelem, az ’’igazság” mindenkor csakis az erősebbé. A gyengébb azonban fondorlatosán, a kitörni vágyás kényszerétől űzetve igyekszik megszabadulni vetélytársától, nem riadva vissza az ellenreakció durva megnyilvánulásától sem. Ebből a szemszögből ítélve az eseményeket,tulajdonképpen valamennyien lázadók, nem egy közülük már-már forradalmár. A forradalmi tett szükségszerűsége nyíltan azonban csak a Négy óra a Catedralban című regényében bukkan fel, hiszen ott már akarva-akaratlan színt kell vallani haladás vagy maradás mellett. A Leoncio Prado falai között Alberto elbizonytalanodik a kinti világ iránt. Felborul és alapjaiban megváltozik az otthoni értékrend is; a Rend és a Fegyelem messzemenően átértékeli az objektív valóságot, s vele együtt a közösségi embert. A lélekben fokozatosan felborul az egyensúly; megölik a lelkiismeretet, s a bajtársiasság helyébe a rideg fásultság költözik — tudniillik a kaszárnya szabályainak megfelelően az a megbízható katona, aki hűen, feljebbvalójának vakon engedelmeskedve teljesíti a feladatokat. A gondolkodás ’’rontó” démonát ’’kitartó munkával” messze űzik az iskola falaitól. Alberto ezt a könyörtelen iskolai helyzetet ’’három év sötét közjátékának” nevezi. Még a befejezés, az ’’elbocsátás” után is tovább kísért sötét háttérként az iskola. A civil élet számára félig álom, félig ébrenlét. A megpróbáltatások fantomja újra meg újra kísért, megzavarja gondolatait, kesernyéssé teszi az emlékezést, borongóssá a hangulatot. De mögötte azért már felsejlik a távlatokkal kecsegtető élet (mérnöknek készül). Llosa A város és a kutyák című művét két részre és az utóhangra osztja fel. Az első rész a Rabszolga halálával, a második pedig Gamboa hadnagy kicsapásával és a bizonyítványosztással végződik, míg az epilógus amolyan eseménysort befejező, lezáró
