Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - FÁBIÁN NÓRA: Disszonáns etűd
FÁBIÁN NÓRA — De hát ez ízetlen tréfa! — háborodott fel a képzeletbeli szerkesztő. — Nem — válaszolta neki szomorúan —, üzlet. A levél feladása után halálosan elszégyellte magát. Lélekszakadva és fuldokolva rohant a postára. A levelet már továbbították. Az eredetieskedés frázisbűnétől érezte magát bemocskolva. Ez a kis epizód meghatározta további sorsát. Még hajlott korában is maga volt a mélyhűtött tartózkodás, beszáradt merevsége kizárta az átlagemberek nagy tömegéből, de nem bánta. A méltóság..., dünnyögte néha az öreg szomszédnak. A víztorony csúcsa felé bámult, kék szemében a távolsághoz szokott emberek nyugalmával, ajkai némán mozogtak, de a szomszéd nem figyelt rá, a palántákat öntözte, talán csak a gyengédzöld salátafejecskék hallották, mit mond az öreg, mert bizonytalanul feléfordultak. Fiatalon ismert minden bolondot, aki a város környékén kószált, persze nem véletlenül. Zsigát mindeki ismerte. Zsiga egyszer egy húsz kilométernyire lévő faluból kutyagolt délben, rekkenő hőségben a város felé. Megállt mellette a falusi busz, jöjjön elviszem, mondta neki a sofőr nevetve. Nem lehet, válaszolta Zsiga ijedten, sietek... és kutyagolt tovább. A mi Zsigánk is a buszon ült, éppen meghallgatásra indult. Fenekére ragadt a nadrágja. A levegőben csak úgy terjengett a sok ember pállott szaga. Mindenki ingerült volt. Ez a jelenet viszont föloldott minden feszültséget, a jó kedv áradt és hömpölygött. Már rég bennjártak a városban, amikor valaki ismét fölnevetett, és a félelmetes vidámság újra végighullámzott a pállott szagú, büdösre erjedt utasokon. Amikor lekászálódott a buszról, váratlan gondolat ötlött az eszébe: micsoda hősiesség kell ahhoz, hogy mindenap egyforma arcok közt éljünk. Az otthoniakra meg ezekre is itt némi utálkozással gondolt. Sietnie kellett, így hát meggyorsította lépteit, de a kábulatból csak lassan tért magához. A beszívott levegő forrósága súlyként nehezedett rá. Rohanni kezdett, a mellkasa úgy járt, mint egy fújtató, amikor végre megállt a kérdéses hivatal előtt. Egészen csatakos volt, gyűlölettel gondolt a testére. Még nem volt három óra, hát leült egy padra és azt kezdte számítgatni, hgy megszárad-e, mire a főnök elé kerül. Egy ismerős beajánlotta, de ez annál jobban feszélyezte. Nagyobb lesz a szégyen, ha nem veszik föl. Előre rettegett, bár az ismerős természetesen jó tanácsokkal is ellátta. Megigazította a nyakkendőjét, aztán bal kezével, egy jellegzetes mozdulattal megtámasztotta az állát. Nem volt még huszonkét éves. Állítólag — ismerőse legalábbis azt mondta, állítólag... a főnök szereti az értelmes embereket. Uramisten, hogy is néz ki egy ember, aki értelmes? Az előtte elhaladókat kezdte rostálni, szigorúan e szempont szerint. Nem jutott eredményre. Az a szakállas...? Rokonszenves, de váltakozó ritmusú léptekkel jár, ami ugyan jelenthet érzelmi gazdagságot, de kiegyensúlyozatlanságot is, és ez súlyos hiba. Törölve. A karót nyelt nő, aki viszont minden részletében annyira megtervezte külsejét? Noha ruháján látszott, hogy szereti az élénk, tiszta színeket, arcát mégsem pirosította ki. A sápadtság arisztokráciája. Vagy ott... az... amelyik bámészan néz fölfelé, szája gúnyos mosolyra biggyed, egyedül
