Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - LIBRESSZÓ
LIBRESSZÓ 895 emlékének szentelt A felkiáltójeles ember című mű kulcsmotívuma a kiűzettetés, az emberiség eredendő bűne (s ennek törvényszerű vállalása), valamint a teljesség átélésére való törekvés, amely többek közt az ÉN-tudat plasztikus kibővülésében nyilvánul meg, s ezáltal teret szolgáltat a metamorfózisnak, illetve az apokalipszisnek. A másik „tartópillér” (Ezeregyéjszaka) Jakoby-ihletés, s itt Kulcsár egyfajta teremtés-értelmezéssel próbálkozik. A két kompozíció, csakúgy mint az egész kötet, vendégszövegekben is igen gazdag. Néhol sikerül a különféle alkotók tollából származó szövegbetétek beolvasztása a költő saját gondolatai közé, néhol azonban kínosan érződik az erőfeszítés, amint a szerző az egyeztetéssel küzd. Ezek a versek, kérem, mindenfajta aládúcolás nélkül is megáll- nának a saját lábukon! A Kékre vert glóbusz alkotja a kötet zárófejezetét, melyben egyértelműen és félreérthetetlenül nyilvánul meg a költő békevágya és a szabadság problematikája. Kiemelkedő versek a Bizarr beszéd testünk metaforáiról, a Látogatók, az Ádám kering — betonból párolog és a Félelem című alkotások. A 90-es évek fordulópontot jelentenek Kulcsár lírájában: kezdetét veszi az igazi elmélyülés, a mély, gondolati líra korszaka. Ezen írásokkal, sajnos, nem találkozhatunk a könyvben, viszont folyóirataink oldalain annál gyakrabban. És mi ez, ha nem újabb garancia egy hasonlóan kimagasló verseskötetre ?
