Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia

következtetés, miszerint a valóság túlhajtása, a reális elemek-epizódok továbbgondolása még mindig a mindennapok tapasztalatából fakad.

A Kölykök című finoman megmunkált kisregénye már a nagyvállalkozásokra kész írót állítja elénk. Llosa szimultán ábrázolási módszere lenyűgöző, s egyúttal elősegíti a cselekmény gyors bonyolítását, illetve többféle aspektusú láttatását. Még a központozást is ennek a dinamizmusnak rendeli alá; többnyire csak a vesszőt használja. Az egyes és többes szám paralellizmusa két idősíkot is egybemos. A kisregény tehát valójában nem más, mint szélesen hömpölygő, emlékképekkel teletűzdelt, már-már túldimenzionált kaleidoszkopikus kamaszvilág, s egyúttal memontó is a szülőknek: miként válnak a szülői felügyelet nélkül felnövő gyermekekből nagyzási mániában szenvedő nyárspolgárok.

Az író a legmodernabb tartalmi-formai megoldásokhoz folyamodik (a főhős lélektani ’’ajnározásától” kezdve némi szürrealisztikus álomképek illetve benyomások beolvasztásáig széles skálán mozog), s ebben ’’aktuálisan is kényes” története ugyancsak segítségére van. Cuéllar-Fütyike defektusait ugyan még a gyermek-társadalom idézi elő, de elhatalmasodására már a felnőttek világában kerül sor. A dán dog csúffá teszi férfiasságában, s ettől kezdve élete — bármennyire is védekezik ellene a szenvtelenség álarcába burkolózva — vakvágányra fut. Ebből a mély depresszióból a megmagyarázhatatlan, rejtélyes halálban talál kiutat.

E mély pszichologizmus feltárásának lehetőségeit az író teljes mértékben kiaknázza: döntő szerepet szán a stilisztikai hatásoknak is. Helye van itt a közvetett egyenes beszédnek, meg az átképzeléses beszédnek, miként a zsargonszavak feltűnő sokasága egyrészt a lázadást, másrészt pedig a közömbösséget és a társadalom iránti dühödt megvetést juttatják eszünkbe. Bizonyos, hogy a fordító a kifejezéseket köznyelvünk mai állapotának megfelelően rögzítette (betintáz, srác, befűzni, zsaru, dinnye, egy kiló, csórikám stb.).

Novelláit és elbeszéléseit a kiélezett drámaiság jellemzi, ami egyúttal annyit is jelent, hogy témái egy-egy fontos mozzanat köré épülnek. A látogatóban például tökéletesen kitapintható a klasszikus tagolás, bár Llosa — ebben a munkájában is — a tetőponton megáll. Tudja, hogy a cselekményt a kifulladásig végig kell vinnie, s ezért műveiből legtöbbnyire egyszerűen kiiktatja a meditációt. A szereplőnek szinte gondolkodni sincs ideje, a történet, s benne az ő ’’rendeltetése” valójában predesztinált. A ’’megoldás” elhanyagolása drámaibb jellemet kölcsönöz kisprózai alkotásainak; ezt a tartós drámaiságot még csak fokozza a finoman ’’poentírozott” homályosság.

Llosa alakjai nem a változatlanba egykedvűen belenyugvó, s az árral magukat tehetetlenül és szenvtelenül sodortató elidegenedett vagy mizantróp típusok, hanem mindenekelőtt cselekvők, körülöttük legtöbbször ’’összesűrűsödik” a levegő.

Kisepikai zsánerei egyaránt játszódnak nagyvárosi és falusi környezetben, s hírt adnak a kamaszkor válságos időszakairól, az érés gyönyörű-gyötrelmes koráról, s természetesen megmutatják az emberi lélek mélységeit is: az erőszakot, gyávaságot, meg a tisztességet.

Atmoszférateremtő ereje csak a legnagyobbakéval mérhető. Mesterien kezeli a szavakat, s bár többször is ismétli őket ugyanabban a formában, a cselekmény közepette mégis más-más hangsúlyt kapnak. Llosánál nagy jelentősége van a gondolatritmusnak. Párbeszédei pattogók, ritmikusak, s nemegyszer az az érzésünk, hogy a beszélgetést