Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - A Madách Imre-irodalmi díj 1991-ben
886 A Madách Imre-irodalmi díj 1991-ber 1989 előtt ugyanis ezek a számmutatók jellemezték a szlovákiai magyar könyvkiadást: 25-30 hazai cím és 10—15 szlovák mű magyar fordítása. S természetesen, mint a szocializmus létében annyi minden, ez sem a valós értékeket, hanem a reális szocializmus kirakatpolitikáját tükrözte. 1991-ben viszont a Madách-díj-bizottságunk felkérésére már csak 3 verskötet, 5 regény és két fordításmunka kiadásáról számoltak be kiadóink. S ezzel az alacsony számmal természetesen nem lehettünk elégedettek, de elégedetlenségünk ellenére is el kell mondanunk, hogy tulajdonképpen amennyit vesztettünk a mennyiség vámján, annyit nyertünk a minőség révjén. Az említett tíz címből ugyanis ezúttal már csak egy a nyilvánvalóan csökkent értékű. A zsűri dolga tehát ezúttal nem volt könnyű, de ez, úgy gondolom a végső döntés súlyához inkább csak hozzáad, mintsem elvesz belőle. A döntés pedig a következő: Az 1991-ben eredeti irodalmi műért és műfordításért járó Madách-díjat Kulcsár Ferenc (Az idő hallgatása című verseskötetéért), illetve Roncsol László (Dominik Tatarka A bólogatás démona cím alatt összefogott három kisregényének a lefordításáért) kapja. Most pedig engedjék meg, hogy a friss laureátusokról és díjazott művekről szóljak néhány szót. Kulcsár Ferenc par excelence költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta. S ez nem kisebbíti azt a teljesítményét, amelyet a nyelvvel, a szóval a nyelvből, a szóból hoz létre. Inkább csak azt jelzi, hogy a vers és a költő itt valamiképpen egyanyagú: a költő a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával. Más szóval: Kulcsár a létezésével írja a verset. S ahogyan Kulcsár a teljes valójával alkot, úgy valahogy fordítja, közvetíti Roncsol László a forrásművet. Emlékszem, a hatvanas évek közepén együtt fedeztük föl magunknak Tatárkát. Együtt lelkesedtünk a szlovák író franciás műveltségéért, az általa felfedezett román Brancusiért, s mindenekelőtt azért az istennel dúsított emberi „gyülekezetért, amelynek jelölésére Tatarka a többjelentésű s épp ezért lefordíthatatlan „obec” kifejezést használta, de az ő szövegeiben a szó elsősorban a kiművelt emberi lélek és szeretet közösségét jelentette. Koncsol azonban nemcsak az írót és gondolkodót fedezte föl Tatárkában, hanem a valóságos, létező embert is. Ismerte személyesen, s a szlovákiai magyar társadalomból talán ő volt az egyetlen, aki haláláig tartotta vele a kapcsolatot. S így a Tatarka fő műveinek számító A bólogatás démona, Figura fejedelem és Fonott karszékek fordításai sem csak egyszerűen fordítások, nemcsak nyelvi mestermunkák, hanem teljes értékű Tatarka-művek is. Minden ott van bennük, ami Tatárkát Tatárkává teszi: az intellektuális, sőt bölcseleti mélység, a mélyen átélt keresztény szocializmus, az osztályok
