Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán
VITA ira, de én a következtetést a tévedés árán is megkockáztatom, mert a vitánk értelme éppen ezeknek a szempontoknak a tisztázása kell, hogy legyen. Eszmefuttatását Fonod a Julién Benda híres pamfletjére reagáló Babits Mihály gondolataival kezdi: „Szeretni ezt a közösséget... semmiképp sem ellentétes a Szellem princípiumával... De jobban szeretni, mint az Erkölcsöt és az Igazságot: ez a kérdés!” Csakhogy Babits categoricus imperativusa szerint „az Erkölcsöt és az Igazságot” a nemzetnél, az osztálynál és az egyéb történelmi-társadalmi képződményeknél (közösségeknél) kell jobban szeretnünk (hogy ne fertőzhessenek meg bennünket a kor nyavalyái: a nacionalizmus és a szocializmus). Fonod viszont ezeket a „Szellemi princípiumokat” feltehetően az irodalom valóságánál akarja „jobban szeretni”. Ezt írja: „Mai vitáink... — jobbára — egyoldalúak, leegyszerűsítők, monológok, és sajnálatosan óvakodnak attól, hogy az Erkölcs és Igazság jegyében szembesüljenek a valósággal”. Nem nevezi meg ugyan, hogy milyen valósággal, de mivel „mai vitáink” általában az irodalomról szólnak, s Fonod szóban forgó írásában is végig az irodalomról van szó, minden bizonnyal az irodalom valóságával kellene „az Igazság és Erkölcs jegyében” szembesülnünk. Érdekes módon a Fábry kritikai munkásságát értékelő Fonod direkt módon sehol sem igeneli az író erkölcs-kritériumú kritikusi hitvallásait, óvakodik attól, hogy közvetlenül rábólintson Fábry olyan kifejezéseire, mint például az „erkölcsi realizmus”, de mivel végeredményben Fábrynak csaknem minden erkölcs-szempontú kritikai értékelését elfogadja, a Fábry- értékelése is arra utal, hogy nemcsak a szépirodalom, hnem a kritika „tényleges funkcióját” is valahol az irodalmon túl látja. S ha mindezt valóban jól sejtem, ha következtetéseim helyesek, akkor Fónod irodalomfelfogásával — a hozzászólásom első felében elmondottak jegyében — természetesen nem érthetek egyet. Az irodalomnak „sok lehetséges funkciója van, első és legfőbb funkciója, hogy hű legyen önnön természetéhez” — mondja még a konzervatív vagy legalábbis irodalomelméleti úttöréssel nem vádolható Wellek-Warren páros is az irodalom feladatáról. Mi sem hátrálhatunk vissza a Kant előtti idők morálesztétikájához. Az irodalom valósága csak önnön törvényeivel mérhető, s az irodalomkritikusnak — hogy megbízhatóan értékelhessen — mindenekelőtt ezeket a törvényeket kell ismernie. S ha Fábry irodalomkritikai munkásságát ehhez a normához mérjük, akkor az irodalom autonomitásának mérlegére akarva-akaratlan rátesszük múltbeli irodalmi értékeink (és vélt értékeink) nagy részét is. S ez a tulajdonképpeni feladatunk, ehhez a „Fábry-revízió” csak az első lépés. Tőzsér Árpád
