Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán
VITA irodalom autonómiájának a felismeréséig, következésképp ítéleteit még ott is gyanúperrel kell fogadnunk, ahol szó szerint azt mondja szerzőkről, művekről, amit, mondjuk, mai ítészeink mondanak róluk. Hamis premisszából nehéz levonni helyes konklúziót. Néhány példa Fábry ellentmondásos kritikai következtetéseire (azokat a szerzőket veszem sorra, akik állítólag — Fónod szerint — máig értvényes osztályzatot kaptak Fábrytól): Mécs Lászlóról például helyesen állapítja meg Fábry, hogy költészete többnyire „felület megoldás„Mécset, a költőt, a szavaló (Mécs) népszerűsítette és — kisebbítette... Mű és ember reális egyezése Ijelyett... vers és előadó forrt egybe szétválaszthatatlanul.". De mikor Mécs ugyanezzel az üres retorikával Fábry morális eszményeiről (a békéről és népek megbékéléséről a Hajnali harangszčfoan, s a Hitler-mítosz „szörnyvalóságáról” az Imádság a nagy lunátikusértban) szól, akkor a „felületmegoldások”hosszú sora már nem minősül esztétikai mínusznak, Mécs költészete egyszeriben „revelációvá”, s maga a költő „tudatosítóvá”, „névadóvá” válik. S a kérdés: lehet-e nevet adni bárminek is egy esztétikailag érvénytelen versnyelven? S hogyan takarhatja el a kritikus elől ez a furcsa „reveláció” és „névadás” aztt a néhány valóban jelentős (mert „transzcendentális”) Mécs-verset, amelyre annak idején egy Valéry figyelt föl (így például Az Isten játszi kot)? Más példa: Mikor Dobos László első regénye , a Messze voltak a csillagok (1963) megjelent, Fábry a „lírai realizmus változataként” köszönti. „A kis regény — írja róla — valójában: monodráma. Egy 169 oldalas belső monológ, mely sose esik az öntükrözés hibájába és kényelmébe. Az önvívódás hőfoka itt egybeesik a regény hangvételével. És ez a hangvétel: lírai." S kiemeli, idézi a regénynek azt az alaphelyzetét is, amelyből ez a „lírai hangvétel” következik: „Megfojt az a tudat — mondja a regény hőse, a szovjet hadifogságból megszökött, de másodszor is a Szovjetunióba, "málenkij robotra" hurcolt Ács Kálmán —, hogy az urak viselt dolgaiért a magunkfajta pór népet számoltatják". S a mai kérdés: hogyan lehetett azt nem látni, hogy ez az alaphelyzet fikció, hogy a „málenkij robotra” elhurcoltak egészen másként „vívódtak”, hogy Ács Kálmán „méltatlankodása” (Fábry) nem egy lélektanilag hiteles állapot kifejezése, hogy ezt a monológot nem az epikai-irodalmi öntörvény szervezi, hanem az író politikai-ideológiai meggondolása. (E „meggondolás” szerint az oroszok „málenkij robotra” csak a háborús bűnösöket és a „politikai ellenséget” akarták elvinni, s ha „ártatlanok” is bekerültek a menetbe, akkor az a helyi hatóságok s az „osztályellenség" mulasztása-mesterkedése volt. Az író, hogy kimondhassa a „málenkij robot” tényét — amelyhez akkor, 1963-ban!, természetesen nem kis emberi-írói bátorság szükségeltetett — feladata a helyzet epikai hitelét, irodalmi öntörvényét.) A fentebbi kérdésre csak csak egy válasz lehetséges: Fábry itt sem a műből indult ki, hanem saját morális eszményeiből. Ha a fikcióról kimondta
