Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán
VITA De nem volt minden rendben Fábry esztétikája körül már akkor sem, amikor még — a húszas évek legelején — kritikusunk az „esztétikára esküdött” (,az idézőjeles rész Fónodtól). Az igazi esztéta ugyanis sohasem az „esztétikára” esküszik, hanem a műre. A műből bontja ki az esztétikumot, s az esztétikum művenkénti módosulásával az esztétika normáin is mindig igazít. Fábry számára ezzel szemben a húszas évek elején — az „emberirodalom” és „valóságirodalom” doktrínáját megelőzően — az esztétika a doktrína, s gátlás nélkül leírja, hogy „fró tehát csak az, aki az esztétika normáit igazoljam példázza”. A helyes sorrend természetesen fordított: az esztétika igazolja (értelmezi, értékeli, magyarázza) az írót, a művet (ha az valóban író és valóban mű), s a művel együtt maga is alakul. Nem az író ír az esztétika normái szerint, hanem az esztétika normái alakulnak a mű szerint. Ezek persze olyan közhelyek, amelyeket az ember szinte szégyell leírni, de Fábryval kapcsolatban, sajnos, le kell írni őket, mert kritikusunk műértékelő gyakorlatának arra az alapvető hiányosságára utalnak, amely az előbbieknek is közös nevezője: Fábry a művet nem tartja autonóm organizmusnak, mindig valamilyen külső normának — hol az esztétikának, hol az „erkölcsnek”, hol a „valóságnak”, hol pedig a „vox humanának” felelteti meg. 2. Fónod (a már említett tanulmányában) Fábry 1948 utáni kritikai munkásságáról így ír: „Fábry ezekben az években, amikor az irányzatosság, a pártosság az irodalomkritika kánonjává vált, rendkívül határozottan lépett fel az irodalom tényleges funkciójának meghamisításával szemben”. Ez a megfogalmazás így hiányos, pontatlan, mert igaz ugyan, hogy Fábry kritikáiban az ötvenes években „a hangsúly... a mívességre, a minőségi irodalom igényére helyeződött át” (Fónod), de az író alapjában véve továbbra sem adta föl morálesztétikáját (ezt számos idézettel és adattal lehetne még bizonyítani), s így adva van a kérdés: mit ért Fónod az irodalom „tényleges funkcióján”? Az lenne talán szerinte is ez a „funkció”, hogy az irodalom anyagát (az egzisztenciát, a nyelvet stb.) elvont eszményekhez kell alakítani? Tudom, sarkítom a morálesztétikának a művészetek funkciójára vonatkozó tételét. Lehetett ezt annyira finomítani, bonyolítani is, hogy végül még egy Fábry sem tartotta irodalmi élményeivel ellentétes valaminek, de a sarkítás itt a részemről tudatos: most, mikor már nincs fölöttünk mindenható és minden szabad gondolatot tiltó pártideológia, a mi glóbuszunkon is egyszer és mindenkorra ki kell jelenteni, hogy a morálesztétika — különböző formáiban, gyakorlatában s főleg az irodalom autonomitásának tagadásában — azonos a szocialista realizmus esztétikájával. Az irodalmat, az irodalmi művet ugyanis egyik is, másik is az irodalom természetétől idegen entitásokkal összevetve véli értékelhetőnek.
