Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)

Örvendetes ördögi Peru-szimpátia

csodálattal, Beckett esetében különösen az abszurd-groteszk, néha-néhaszürrealisztikus elemek vonzzák, míg Hemingway munkáiból-elbeszéléseiből a túlhajtott férfiúi büszkeség érzete árad, s némiképp jelen van az erőszak motívuma is. Természetesen ezek az ’’örökségek” nem nyomasztják Llosát, a lehetséges tétovaságtől megőrzi őt sajátosan kifinomult íráskészsége, környezetével, az élettel, no meg a társadalom jelenségeivel szemben tanúsított túlérzékeny magatartása valamint gazdag élettapasztalata.

Mario Vargas Llosát tehát nem jellemzi a gondolatok és emlékképek önkontroll nélküli szakadatlan áradása, mivelhogy hősei egyáltalán nem élnek ’’szobaéletet”,hanem a valóság kárvallottjai, akiknek nemcsak szenvedni van joguk, hanem igazságot szolgáltatni, gyilkolni, s a rászorulókat megvédelmezni is. A Peruhoz hasonlló társadalmi berendezkedésű országokban ugyanis az emberi kapcsolatokban meg az egyén életében az erőszak állandóan jelenlévő szükségszerű rossz.

Míg Márquez a cselekményesség, a gyors, fordulatos történések híve, Llosa többet időzik a társadalom erkölcsi gyökereinél, kibontakoztat, viszonyít, felfed, de sohasem zár le végérvényesen. Műveiben tömegeket mozgat, véleményt formál, sorsokat analizál, miközben narrátori szerepét tulajdonképpen észre sem vesszük; egyszóval ’’felvázolja” mindannyiunk vágyait, szenvedélyeit, örömeit meg szorongásait, eltévelyedéseit és megtéréseit... Ennek vetületét adja az író úgynevezett apokalipszis-szemlélete is, miszerint a regény nagy korszakai mindenképpen egy-egy politikai-történelmi földindulás előkészítői voltak, vagyis a jó regény már önmagában is váteszien elkötelezett forradalmi tett. Az író végül is semmiképp sem vonulhat félre, épp ellenkezőleg, szorosan kell kapcsolódnia korához, amely egyedüli lehetősége és mentsvára: a kor őérte van, ám ugyanakkor ő is a korért.

Llosa szenvedélyes és tudatos író; szenvedélyesen szereti a huszadik század Peruját, s ezért fogadja el — mégha fenntartásokkal is — balgaságaival és nehézségeivel egyetemben. Neki nem kenyere az intuíció, s ha csipetnyit átvesz is Freudtól meg Bergsontól vagy akár Jungtól, tudatosan cselekszi. Tudvalevő, hogy a sematizmus legmakacsabb ellenfele a jellemábrázolás, a lélek belső rezdüléseinek megragadása és a széles társadalomrajz. Llosa ízig-vérig a ma embere; nemcsak regényei, hanem kritikái és tanulmányai is erről tanúskodnak.

Gábriel García Márquezről például vaskos monográfiát írt. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című Márquez kisregényt Llosa ’’kis remekműnek” nevezte. Egyik novelláskötetére, amikor is a címadó kisregényben — Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról — a Száz év magány szereplői térnek vissza, ilyen megállapítást tesz: ’’kísérlet egy új nyelv megteremtésére”, ’’átmenet a Száz év magány és a jövendő García Márquez között”. Ez a kiemelés tán öncélúnak és egyoldalúnak tetszhet, ha nem tudnánk, hogy Llosa minden fontosabb irodalmi megmozdulásról hírt ad, s ha csak elnagyolt ecsetvonásokkal is, de igyekszik megrajzolni Latin-Amerika jelesebb íróinak portréját, elemezni műveik valósághű képét. (A legutóbbi időben Mario Vargas Llosa tevékenyen részt vett a perui elnökválasztási küzdelemben is sajátos politikai, gazdasági és kulturális elképzeléseivel.)

Legtöbb novellájának-elbeszélésének alapélménye az erőszak, amelyekben a végkifejlet szinte adott: a harc rendszerint egyenlőtlen, s ilyenkor az erősebb, ám ugyanakkor a lelkileg és erkölcsileg ’’satnyább” győz. A párbajban például a fiú