Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között

Turczel Lajos

példája. 1918 előtt egy jól megformált tudományos-fantasztikus regényt is írt (Erinnis, 1915).

Török Géza korán elhunyt kassai újságíró volt. A naturalizmus és expresszionizmus keverék hatása alatt állt, és zsurnaliszta beütésű novellákat írt. A szérum című novellájának témájából építette fel Karéi Čapek a Fehér kór című antifasiszta drámáját.

Vécsey Zoltán újságíró és tudománynépszerűsítő művek sikeres szerzője volt. Középszerű drámákat és regényeket is írt. Az utóbbiak közül A síró város című háromkötetes művében az államfordulat éles konfliktusai között vergődő Kassát 1918 ősze és 1919 nyara között mutatja be. A könyvet irredentizmus vádjával elkobozták, és új kiadása csak 1939-ben jelent meg. Izgalmas olvasmány, de műfajilag nem más, mint krónikává vetélt regény.

A korszak szocialista prózaíróit azért veszem külön, mert — Barta Lajos és Szabó Béla kivételével — a Fábry által forszírozott és irányított „valóságirodalmi” csoport tagjai voltak. Határozottabb tehetség nem volt köztük, és a reményteljesebbek szolidabb kibontakozását nem utolsósorban Fábry észtétikaellenes sugallatai gátolták. A második vonalba csak a riportregényeket író és az írói útját egyénien taposó Bányai Pál sorolható be. Morvay Gyula és a parasztíró Sellyei József népi életképei is figyelmet érdemelnek, de Ilku Pál prózája rendkívül gyönge, s Háber Zoltán és Dömötör Teréz darabos írásáinak csak dokumentumértéke van. Ugyanaz mondható Szabó Béla versesköteteiről és prózájáról. Az emigráns Barta Lajos esete más lapra tartozik. Ő az 1910-es években sikeres próza- és drámaíróként robbant be a magyar irodalomba, de nálunk született prózája — élén A sötét ujj és a Múlt című regényekkel — összezsúfolt cselekményű és elképesztően mesterkélt nyelvezetű.

Az értékrendet feszegető, értéket kereső, mérlegelő dolgozatom zárórészeként még arról kell szólnom, hogy a bécsi döntés utáni években íróink nagy része Magyarországra került, s 1945 után is ottmaradt vagy kitelepítet- ten akkor jutott oda. A fasiszta Szlovák Államban — ahol a volt kisebbségi lakosságnak körülbelül egytizede élt és a tucatnyi személyből álló írói közösség felét faji vagy politikai diszkriminációval elnémították — az irodalmi élet nagyon nehezen bontakozott ki. Úgy tűnt, mintha a folytonosság és fejlődésképesség megszakadt volna, de — amint azt György Dezső Emberi hang című poémája, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső antifasiszta publicisztikája tanúsítja — az összezsugorodott irodalom erkölcsileg kitűnően, művészileg viszont — a sok dilettáns miatt — csak elégségesen állt helyt. Egy tizenéves költőnek: Kövesdi (Szabó) Lászlónak kivételével figyelmet érdemlő új író a hatévnyi időszak alatt nem lépett fel, de Ásgúthy Erszébet, Laczkóné Kiss Ibolya és Pozsonyi (Wimberger) Anna kibontakozott szolid munkássága itt erősödött fel, s aktivizálódott néhány szerényebb képességű „régi” irodalmár is (Környei Elek, Páll Miklós, Szeredai Gruber Károly).