Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Mohai V. Lajos: Egy cseh prózaíró mentalitása (Ota Pavel műveiről)

Mohai V. Lajos

fölbecsülése annak, amit az egyik ember adhat a másiknak, az egyik kaphat a másiktól. Kereszteződő sorsok, mindenesetre a vérségi kapcsolat lekerekítő, elhalványító tónusai nélkül. Ez föltétlen előnyére fordul, amikor az érzelmes, melodramatikus és elégikus hangok erősödnek föl, mert megóvják az elbeszélőt attól, hogy a létezés vigaszát a könnyű fajsúlyú dolgokhoz vezesse vissza. így például Prošekben, a révészben meglátja a természettel együtt élő ember örömét; a lehetőség harmonizál a vággyal — ez végül is az örök visszatérés érzetét ugyan fölkeltheti, de többet nem; ahogy a gyermekkort kettétörő háború után maga az író teszi azt szóvá: ’’Későn jöttél. A gyerekkorodnak vége”, úgy lehet ezzel is. Vagy ami ugyancsak a révésszel összefüggésben mutatkozik meg (az ő halálával és temetésével), hogy a személyes veszteség minduntalan átszűri az életünket, múltunkat; ha közelünkből mennek el, a halál mást jelent: ’’Elég nagy voltam már ahhoz, hogy tudjam, nemcsak Prošek bácsit temetem, hanem egész gyermekkoromat és mindent, ami összefüggött vele. Abban a koporsóban ott volt a valósi angol futball-labda meg a hideg író is, a hagymás-ecetes hal meg az őzpecsenye is, a Holan kutya, a prágai szafaládé meg a Tízezer mérföld is.” (Tudni kell, hogy Profckhez fűződik a felnőtté avatódás pillanataiból sok minden, szinte családtag; az önéletrajzi novellákban a cseh mentalitás mérhetetlenül rokonszenves megtestesítője. Pavel színezi emberi vonásait, noha az elbeszélő életében betöltött helye szerint Prošek közelebb volna valamiféle mesebeli alak képzetéhez.)

Mit tud nyújtani az élet — végül is ez a láthatatlan kérdés fejeződik ki a gyermekkor tájain, a Berounka vidékén és a családban tett képzeletbeli utazás során; s írás közben a fölmérés szándéka jelenik meg: mivégre van a múlt, s mekkora az a tartomány, amelyet az egyén még átfoghat belőle.

Pavel tisztában van vele, hogy az elmúlt dolgokat nem lehet visszahozni, meddő hajsza maradna minden kísérlet rá; emlékek nélkül viszont nem létezne az idő, amelynek metszeteiben létezésünk rétegei megbújnak. így válhatunk csak hozzáférhetőkké.

Ember és világ, egyén és múlt elrendező viszonyát érzékelteti az Aranyangolnák című szöveg kissé talán megemelt zárlata, most már azonban berekesztőleg, kérlelhetetlenül kimondva: ’’Felemelem a fejemet, és néhány nagy madarat, fehér hattyúkat Iátok. Csapkodnak szárnyaikkal, és a zbraslavi kastély felé repülnek, amelyben a könnyek, a nevetés és az emberek szobrokká váltak.” Ez a visszavonhatatlanság adja meg az önéletrajzi történetek keretéül szolgáló ciklikus megoldás poétikai rendezőelvét, az események szoros egymásutániságát elvető szövegfüzért; bár mindegyik írás a szó teljes értelmében műfajilag önálló, elszigetelten mégsem lenne meg egyik a másik nélkül, megrázó életélményt nem közvetítene. Kell ugyanis a mesélés öröme, a mérhetetlen emberi szerencsétlenség mögül is visszatérő életvidámság, ami összeránt minden emlékezésfoszlányt. Mint vasreszelékhez a mágnestest: a jóság, a személyiség varázsa, ami nem fogyatkozhat meg lelkűnkben bajaink fájdalmától, az elmúlástól sem; hogy az írás alkalma a szeretet lehessen.

A kelet-közép-európai irodalom legjobb alkotásait az olvasó mifelénk ’’izgatott megrendültséggel” (Bojtár Endre szóhasználata) veszi kézbe; bár Ota Pavel nem tartozik a nagy írók közé — a cseh irodalmi közvélekedés sem sorolja oda —, mégis: java elbeszéléseiben az élet nyers töredékessége fölé emel hidat, s a számára adatott kegyetlen sors béklyójában sem a személyiség válságáról, az élet értelmetlenségéről beszél, hanem a létezés csodájáról, háborútól, megaláztatástól, betegségtől függetlenül. Ez pedig nem történhetett volna meg a személyiség belső harmóniája, derűje nélkül. Aminek hiánya ma szó szerint égető gond — mifelénk is.