Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - OZSVALD ÁRPÁD: Kósza álmok; Kariatidák
Nagy kék esernyőn kémények füstölnek, a régi házban a zöld béka fekete frakkban csak dobol, dobol... és egyre táncol a riadt szemű egérke. Kariatidák Világtalan Ruta csellózik a Város pusztuló házai fölött, fekete felhők pihennek lábainál. Magasra nyúlik az égig érő zöldfa, énekre tátja csőrét egy különös, ismeretlen tájról jött madár, a cselló húrjai feljajdulnak és felzeng a Kariatidák kórusa: Mi tartjuk az istenek templomát, évezredek óta állunk a szélben, záporban, fejünkön súlyos kőlap, arcunk bőrét kimarta az idő, ruhánk fodrai egyre töredeznek... Nincs mosolyunk, haragunk se, hallgatunk egykedvűen, mint a cédrusok a kőfalak alatt. Már nem is a fedetlen templomot, csak a hitet tartjuk fejünkön, s az eső üres szemgödreinkből könnyként lassan csordogál. Talán valahol várnak reánk a szabadító hajnalok s testünk — akár Memnon megcsonkított, óriás szobrai — e korai fényben énekre gyúl.
