Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
KESZI TÓTH MIHÁLY — A rendőr lemérte... — Egy mázsa tizennyolc kiló volt... — Az elnök meg a rendőr a hátamra tették a dinnyével teli zsákot... — Délben... — Kidobolták, nézzék az emberek... — Én a dinnyével végig a falun... — A faluban Dinnyésnek csúfoltak... — Eljöttem a szargyárba... — Itt vagyok... Kuka most is mosolygott, de valahogy másképp, mint régebben. Úgy tűnt, ez szomorú mosoly volt. Frantó kedveskedve hátba vágta. — Jól van, öreg, rendes tag vagy! Mától kezdve a haveromnak tartalak. A művezető egy napon magához hívatott. — Maga rendes ember. Érettségizett... — No a? Co má bejt? — Maga még sokra vihetné. Josefík, a mester nyugdíjba megy. Magából még mester is lehetne. Csak... — Csak...? — Csak nem szabadna bolondítania az embereket. Megmondom őszintén, furcsának tartjuk a viselkedését. Amiatt a... Bányász miatt. A művezető felállt. A kezét nyújtotta. Mielőtt kiléptem volna az irodájából, még ezt mondta: — Azért az a Bányász-ügy sem olyan veszélyes. Azon még lehet segíteni. A szobatársak közül néhányan a barakk előtt sütkéreztek. Frantótól azt kérdeztem: Hogy van a Bányász? Frantó szemúgyre vette a tűzfalat, megcsóválta a fejét: — Gúnyosan mosolyog. Vagy csodálkozik?... Gyanakszik... Jitkát Vilém úr, a fizetőpincér mutatta be. Kedves lány volt Jitka, félbemaradt bányamérnök. Bennünket, csallóközi magyarokat csak tatároknak nevezett. — Igaz, hogy a tatárok a rokonaitok? — kérdezte, amikor megismertem. — Talán... Ki tudja! * No és? Akkor mi van?
