Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Mohai V. Lajos: Egy cseh prózaíró mentalitása (Ota Pavel műveiről)
MOHAI V. LAJOS Egy cseh prózaíró mentalitása Mészöly Miklósnak Emberi mélypontról ad számot az olvasónak a cseh Ota Pavel (1930 — 1973) magyarul A halak jegyében (1976) közreadott könyvének Epilógusában, mikor művének megszületési körülményére hívja fel a figyelmet: ’’Megörültem Innsbruckban a téli olimpián. (...) Mikor jobban lettem, arra gondoltam, mi volt a legszebb az életben. Nem gondoltam én a szerelemre, sem világkörüli csavargásaimra. Nem gondoltam az óceánok fölötti éjszakai repülésekre, sem arra, hogy kanadai hokit játszottam a prágai Spartában. Megint a parasztokhoz, folyókhoz jártam horgászni, halastavakhoz, duzzasztógátakhoz, és rájöttem, hogy éppen ez volt a legszebb, amit a világon átéltem. (...) Százszor is öngyilkos akartam lenni, mikor már nem bírtam tovább, de soha nem tettem. Talán tudat alatt még egyszer meg akartam csókolni a folyót, és ezüsthalakat fogni. Mert a horgászás megtanított a türelemre, az emlékek pedig erőt adtak az élethez.”A komor végkifejlet ellenére mégsem tragikus hajlamú elbeszélőnek mutatja Óta Pavelt rövid történeteinek önéletrajzi ciklusa: a közvetlen élettapasztalat visszaadása nyomán ugyanis a gyermekkor világának valóságképe az egyéni élet belső szabadságának mértékévé válik, az író helyzetében rejlő dráma pedig arról győzi meg az olvasót, hogy az emberi elesettség sohasem lehet teljes, ha személyes történetünkről számot tudunk adni önmagunk és mások előtt. A halak jegyében, mely két cseh kiadás (Smrť krásnych srncű — Szép őzek halála, 1971; Jak jsem potkal ryby — Hogyan találkoztam a halakkal, 1974) anyagát tartalmazza, ennek az emberi és művészi küzdelemnek eredeti módon megfogalmazott példáját nyújtja, a magyar olvasó előtt is érzékeltetve abból a veszteségből valamit, amely írójának korai halálával a cseh irodalmat érte. „A legdrágább egész Közép-Európában” Ota Pavel írói jelrendszerének a természetesség az alapja; a természetesség a szemléletmód és a nyelvi kifejezés síkján a hétköznapiság és az élőbeszéd tüntető vállalásában nyilvánul meg — az első világképteremtő, a második szövegformáló tényezőként. A hétköznapi életben a világ zökkenései, önmagunk és közeli környezetünk sérülékenysége, törékenysége mellett könnyű szívvel megyünk el, s a lét ellentmondásait külső okokban'keressük, azt firtatjuk, ami védekező mechanizmusunknak pszichikailag és szociológiailag leginkább megfelel. Az írótól mégis kérlelhetetlenséget követelünk meg akkor, ha a világot ábrázolja; a rejtett összefüggések megfigyeléséhez szükséges érzékenységre és bátorságra tőle tartunk igényt. Ez azonban nem lehet se több, se kevesebb, csak más elrendezésű — sugallja Pavel az önéletrajzi történetekben. Ez a
