Irodalmi Szemle, 1992
1992/8
A TARTALOMBÓL Ha nincsen tér és nincs idő, se pusztulás, se pusztítás, ha nincsen se férfi, se nő se kijelölt föld s elkerített vizek — hol könyöklők, s főleg ki könyököl e dolgok elgondolásakor? Ha minden Egy s fja tűhegyen forog, aki él, miért vérzünk és mi által e vakító kettősség ölén? Kulcsár Ferenc: Tűbegy Másnap reggel, műszak előtt Jitkától érkeztem. Mind a huszonnégy szobatársamat a barakk előtt találtam. A tűzfalat bámulták. A tűzfal mellett a tűzoltóiéira, a létra kosarában egy papírcsákós mázoló. —Bemeszelik, szép szürkére festik — mondta a Rabszolgakereskedő. — Jobb ez így, ne csúfítsa a környéket. Bent a szobában Atya egykedvűen ült az ágya szélén. Előtte a napló. Az utolsó fejezet: „Ma meghalt a Bányász.” Keszi Tóth Mihály: A bányász A regény „éjszaka szétfejti azt a szövetet, amelyet a teológusok és a tudósok nappal megszőttek” A regény tehát a tudat magabiztosságának a kritikája, s mint ilyen, a modern kor alapja. Václav Belobradský: Kútidéra regényírói művészete Most, mikor már nincs fölöttünk mindenható és minden szabad gondolatot tiltó pártideológia, a mi glóbuszunkon is egyszer és mindenkorra ki kell jelenteni, hogy a morálesztétika — különböző formáiban, gyakorlatában s főleg az irodalom autonomitásának tagadásában — azonos a szocialista realizmus esztétikájával. Az irodalmat, az irodalmi művet ugyanis egyik is, másik is az irodalom természetétől idegen entitásokkal összevetve véli értékelhetőnek. Tözsér Árpád: Húsz év múltán
