Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - ZALABAI ZSIGMOND: Sancho Panza szomorú
Sancho Panza szomorú ciáiban mutassa föl azokat a történéseket, melyek a „legbarakosabb” versek idő- és térdimenzióiban játszódnak le a szemünk előtt. így lesz a szárnyak jelzője egyszer a „felkínált” s másszor pedig a „felkínálódon” így villantja föl determináció és indetermináció (a lét-heppening?) paradox viszonyát abban az állításában, hogy a Hivatal „megalapíttatik/megalapítódik?”•, s valóság és a megismerő szubjektum viszonyán tűnődve így szögezi le-vonja kétségbe, hogy minden kép: „önként adódik/(önként adódik?)” S mivel tűnődéseiben arra a következtetésre jut, hogy a valóságnak nincs egyéértelmű értékhierarchiája, s hogy a madarak jelképei is a szabadságnak, meg nem is, szomorúsággal vegyes szkepszissel és fájdalmas rezignáltsággal állítja: a madarak csupán „ madarak,/megállapítható,/hogy/nem alapítható (általuk)/semmi(nemű) alapítható”. Ezzel a gondolattal azonban Barak László persze legföljebb a világ ellentmondásainak a puszta leltározásáig, a leíró pozitivizmusig jutott volna el. Ám túllépett ezen a ponton, föloldotta a madár-jelképben összesűrűsödött értékambivalenciát, fölismerve: a léthez, az értékekhez való viszonyulás az etikumban gyökerezik. Lenni, értelmes, emberhez méltó életet élni tehát, mint írja, „egyfajta magatartás”. De milyen is a jellegzetes baraki magatartás? Az értékambivalenciák tudatosítása a csöndeskén tűnődő elégikus hangvételt fakasztotta föl lírájában; etikus magatartás eredményeképpen pedig sűrűn szólal meg verseiben az ironikus-szatirikus hang is, perlekedve a személyiség méltóságát veszélyeztető személytelen erőkkel, a gondolatierkölcsi manipulációkkal, a „magalapíttatott/magalapítódott?” hivatallal, a szabadságot korlátozóval, amely Szárnyak című versében kafkai épületként áll elénk: „A Hivatal,/ahol megállapítható/mennyi s milyen madár/elpusztítható/az elrugaszkodás mikéntje,/a repülés mikéntje,/a repülés időtartama/szerin t”. Epikus jelleg, történetmondó versbeszéd, egyszerűség, közvetlenség, a dolgok színének és fonákjának, fénynek és árnynak az egyidejű tükrözteté- se, az eszmény és valóság disszonanciájából fakadó elégikus magatartás, eszményeket védelmező ironikus-szatirikus-groteszk stílusminőségek — ezek azok a sajátos poétikai, szemléleti, gondolati jegyek, amelyekkel Barak László tisztuló, a harmadik kötetében már kiforrott értéket is teremtő lírájának a jellegzetességeit megragadhatjuk.4 Világlátásának, érzelmi-han- gulati karakterének különben beszédes jellemzői kötetcímei is; mind a Sancho Panza szomorú, mind a Vízbe fúlt plakátok, mind pedig a Szelíd pamflet tömör foglalatai az elégikus-ironikus hangnak. Barak Lászlónak ez a kettős látásmódja nyilván alkati sajátosság; adottságát azonban ki tudja terjeszteni a közéleti indíttatású elégikus s a társadalmi fogantatású groteszk köreire is. Létrehozta ezzel fiatal líránkon belül a „hétköznapok költészetét”,a nyolcvanas évek közérzületének, közérzetének kifejezőjévé emelve kedvelt figuráját, a szlovákiai magyar anti-Don Quijotét, akiről — akárcsak költőtársa, Kulcsár Ferenc — ő is írt verset, méghozzá kettőt is. Az egyik, még első kötetében, a Sancho Panza
