Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - DUBA GYULA: A kisebbségi lét mint metafora és esszéirodalmunk
A kisebbségi lét mint metafora és esszéirodalmunk De térjünk vissza a szlovákiai magyar esszé gyengéihez! Választ kellene keresni olyan kérdésekre, mint nyelvi kultúrájának sajátosságai, a kisebbségi ember lelkülete és értékrendje, életösztöneinek a mibenléte és erkölcsi világképe, szülőföld-fogalmának és haza-eszményének a karaktere. Ezen belül pedig irodalom és nyelv egymásrautaltsága, a nemzeti érzés és indulat helyzete idegen közegben, a kisebbség korlátozottságának és világnyitottságának a kérdései stb. Ahány pillantás, annyi kérdés, annyi regionális tény és érték! A régiók születésének és életrevalóságának jegyei már döngetik és döntögetik az egyetemes összefüggések és nagy egységek kerítéseit, e téren is új látásmód bontakozik. Természetesnek tartjuk, hogy a csehszlovákiai — s az erdélyi , a vajdasági, a kárpátaljai és burgenlandi — kisebbségi kultúrák egy-egy magyar régiót jelentenek, melyek sajátos önállóságuk mellett egyéni színeiket és értékeiket viszik a nagy egészbe. Aggasztó, hogy a kérdéskör rendezőelvei ma túlnyomóan a politikai-hatalmi logika módszereihez igazodnak. A népek természetes együttélésének hagyományai és tapasztalatai mérvadóbbak lehetnének, ám kevésbé kapnak hangot és teret. A nemzetiségi együttélés olyan folyamat, amely harmonikusabb és emberibb, míg külső erők, elvi érdekek nem szólnak bele. Ez régi, közhelyes tapasztalat! Am ilyen értelemben lehet humanizáló erő és pozitív energia a történeti szemlélettel és helyes erkölcsi érzékkel bíró irodalom. Olyan életérzést fejezhet ki, amely eleve a kisebbségi élet erkölcsi igazságaihoz igazodik. Olyan humánus miliőbe ágyazva láttatja a létkérdéseket, amelyek felfedik drámaságukat és emberi mélységüket, helyes irányba mutatva az igazságot illetően, amennyiben az irodalomnak van még ereje és lehetősége, hogy a nagy emberi igazságokat megfogalmazza és felmutassa. Ma úgy tűnik fel, hogy e téren a politika erői aligha képesek kötelező erkölcsöt kimunkálni, eszményt mutatni. Egy-egy konkrét esetben a leglojálisabb hatalmi erő is döbbenetesen tehetetlennek bizonyul, mert nem képes meghaladni saját érdekeit, nem lépheti át a saját árnyékát. Az irodalomnak persze nincsenek kényszerítő eszközei, de hatása kiszámíthatatlan, mert a mélyben, a lelkekben munkál. Mindezeket átgondolva arra a következtetésre jutunk, hogy roppant változások rengéseitől sújtott térfelünkön a humánus kultúra és felelős irodalom hasonló dilemmák elé kerülhet, mint a második világháború előtt. A kisebbségi irodalom pedig a gondok súlyának autentikus értelmezője lehet. Ilyen irodalmi mozgalomban látom én a kisebbségi esszé helyét és szerepét, melyet jó lenne felébreszteni és régi rangjára emelni!
