Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - VERES JÁNOS: Jeanne D’Arc és a csillagok
VERES JÁNOS fészkükbe tértek, odakint mély csönd, az ablakot nézem, várom a csillagok raját, a magas toronyból csak fölfelé látok, esténként beszöknek hozzám a fénylő sziporkák. Felködlik előttem újra Compiégne vára s az a végzetes nap, amely idelökött onnan — kicsapunk az ellenségre, sisakforgók, dárdák sűrűjében vagdalkozom a bástya tövén, s a mellvéden hirtelen trombita harsan, nem tudjuk, miért kell visszavonulnunk, én sokadmagammal tovább verekszem, de nyomnak már hátra engem is a sánchoz, reteszelt kapunál ágaskodik lovam. — Kívül rekedtünk! — lihegjük kétségbeesve, verítéklu- csokban rángatom a gyeplőt, burgundok kerítenek körbe, leráncigálnak a nyeregből, buzgalmuk szilajabb az angolokénál, koncra számító gyilkos bohócok! Taszigálnak az angolok sátraihoz bőszen, nemesek, lovagok sereglenek össze. — Lássuk a boszorkányt! — rikoltják gúnnyal, vélve, hogy most már ügyünk is elvész; ponyvázott szekéren rázkódom estig, árokhídon zökög, nyikorog a kerék, fáklyafüstös folyosón hurcolnak végig, lábamon béklyó, zizegő szalmára dobnak, eszembe jut falum, az otthoni kazlak, szabadulásra semmi kilátás; Károly messze van, ő sem segíthet; kenyeret, vizet hoznak fel a lépcsőn, szíven simít a kulcslyukon bebújó súgás: Compiégne védői tovább csatáznak, a burgundokat elűzték a sánctól. Kettőzött őrség ügyel rám, s a nagyterem barna tölgyasztalánál kitartón folynak az alkuk, ki elé küldjenek, s miféle váddal; ó, sanyarú nappalok, lidérces éjek! Egy jámbor porkoláb elmondja titkon, megszületett az agyafúrt döntés: Rouen várába kell vinni Johannát, az ottani főpapok angolbarátok, bizonyítsák ők az eretnekséget, szóljon az ítélet francia nyelven, ragadják el övéitől ilyképp örökre. Fekszem a roueni várban megbélyegezve, várom a csillagok megérkezését, elvesztem; a remény végleg elillant, kicsalták titkaim álruhás kémek. Ó, a gyötrő, végtelen kihallgatások, százszor kísértek a sivár terembe, a mentőtanúkat kiebrudal- ták, fulladásig érvelek segítség nélkül; jaj, azok a bírák, rémképbe illő, egy szál magamban állok előttük, éji álmomban sem hagynak már nyugton, fejemben nyüzsögnek összevegyülve, hatalom gőgjétől duzzadó tokák, dölyfösen gyűrődő ráncok, szőrmoha bozontban nyáladzó szájak, ostobán billegő koponyagömbök, arcukon fondorlatot rejtő jóság, mintha pucéran vacognék deres fűben. Hányássá görcsösül bennem az undor lárvamerev s céklalila szörnyű bábuk, elvakult becsvágy sarkantyúzza őket, bosszút kell állniuk Normandiáért, ahol miattam szűköltek szorult-ijedten; álnokul mutogatnak föl a keresztre, Jézus nevében szutykolnak váltig, akit legjobban tisztelek gyermekkoromtól; égi jelekről faggatnak folyvást, asztalukon a Szent Könyv, leírt betűit káromra másítják, csűrik-csavarják; nem húznak csigára, körmöm se tépik, ám ez a faggatás annál is rosszabb; félek, félek, de már kínzóim sem vígak, meghökkentő a bűntelenségem. S új pert hirdetnek különleges gonddal, strázsák rebesgetik, s részeg poroszlók: Párizsban nagy a felhajtás, hűhó, hetven vádpontot hagyattak jóvá, boszorkánnyá kell mindenképp lennem, lássa e világ, kivel cimboráit Károly, ítéletem gáládul előre megírják, színház lesz a terem, iszonyú játék. Csillagok, gyertek, csökkentsétek lázam, a hályoghomályban befogom fülem, csontomig átjár a zsivaj: perjelek, kanonokok csődülnek a várba, méhkas a város, a kocsmákban angolok isznak, nyomukban cécóra éhes,
