Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - KONTEXTUS - Interjú Soňa Čechovával

Interjú Soňa Čechovával

robbanótöltet, ezt lassan már magunk körül is tapasztalhatjuk. Ezért úgy gondolom, hogy a közös, tehát nem-nemzeti állam ma a humanizmus egyik utolsó láncszeme, annak az üzenetnek a megtestesülése, amely szerint az ember elsősorban ember.

Látva militáns honfiainkat, Čapek Miért nem vagyok kommunista? című írása jut eszembe. Ebben az író felrótta a kommunistáknak, hogy csak azután ígérik a nyomor felszámolását, ha előbb hatalomra jutnak. S még azt is kifogásolta, hogy a kommunisták nem engedélyezték az örömet sem maguknak, sem másoknak. Mi több, a humort sem; kötelező volt a harag és a gyűlölködés. Régi nemzetébresztő családból származom, úgy vélem, a szlovákságért való harcot nagyszüleim és szüleim nemzedéke megharcolta már, így aztán csak az fáj, ma mennyi kegyetlenség és vulgarizmus húzódik meg a nemzetébresztés leple alatt.

• Vissza tárve még Čapek írásához... A rosszakaróid nyilván megkérdeznék, hogy a múltban akkor — a humanizmushoz való prokla- mált hűségeddel szöges ellentétben — miért erősítetted magad is a kommunisták sorait? Én jóakaród vagyok, de ugyanazt kérdezem.

— Egy tehetős család gyermekének a tapasztalataival kell kezdenem. (Az ilyen családot nemrég még burzsoá családnak nevezték.) Ennek a gyermeknek a nagy családi könyvtár volt a játszótere, ott fedezte fel Wolkert és Hronskýt, Bezručot és Milo llrbant, s bár sohasem élte meg a nyomort, amikor hatéves korában ellopták az iskolatáskáját, otthon megmagyarázták neki, hogy a tolvaj bizonyára egy szegény ember volt, aki a táskát iskolás gyermeke számára lopta el. Természetes részvéttel és ébredező szociális együttérzéssel felruházva, tizenhatévesen elküldtek további neveltetésem céljából egy prágai intézetbe. S ott a kollégiumban éppen azok a lányok voltak számomra a legrokonszenvesebbek, akik marxistáknak vallották magukat. Segítőkészek voltak, és szomjúhozták a műveltséget. Ma tudom, volt bennük jócskán a Čapek által bírált szektás szigorból is, de akkor én ezt nem láttam, vagy nem akartam látni. Prága 1946-47-ben minden fuvallat előtt nyitott kulturális metropolis volt, a háborút követő baloldali és kommunista eufória a levegőben lógott. A pártba alighanem bizonyos kamaszkori dac is vezetett, tiltakozás a szülői ház ellen, ahol szakácsnőt tartottunk, autónk és hétvégi házunk volt, s a többiek nincstelenségét látva szégyelltem magamat. Végül is burzsoá származásom mindig mindenüvé elkísért, az „elvtársak” között mindig alacsonyabbrendű voltam, s akkor még azon is rajtakaptam magam, hogy voltaképpen lemondok azokról az erkölcsi értékekről, amelyek között felnőttem. Mindent a kizsákmányolt munkásosztály érdekeinek rendeltem alá.

• ...Egyszer s mindenkorra és visszavonhatatlanul, egészen az „embe- rareú szocializmus" feltűnéséig.

— Engedd meg, hogy Milan Rúfusnak azzal a verssorával válaszoljak, amely mostanában gyakran eszembe jut: „A lélek verítékével megöntözött tévedésnek nagyobb az értéke, mint a krajcárért vásárolt igazságnak”. Ugyanis véleményem szerint azoknak az embereknek, akik valahol az