Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - IVAN KUPEC: Az árnyak második éneke; A kő gondolatai; Párbeszéd; A könny túloldaláról; Végérvényesen; Májusi pók

Végérvényesen

Végérvényesen

(Definitívne)

Nem tudta, miért, azért-e vajon, mert aznap a borókapálinkás-üveg fenekének nem volt ideje az asztallapjához nőni, vagy azért, mert tekintetének alkonyából hiányzott az ibolya színe, s a kocsmárosné lábaszára karbidlámpaként villant meg néha a félhomályban, már-már felgyújtva az asszony ölének fekete szövétnekét, nem tudta, hogyan, csak egyszerre megérezte, hogy az a gyermek nem jöhet világra, sem akkor este, sem akkor éjjel, hogy megváltás lesz számára, ha örök időkre a meg nem születettek birodalmában marad.

Mikor kilépett a zártnak tűnő nyitott ajtón keresztül a délutánba, a pultra dobott pénzdarab csengésében nyoma sem volt az időmértéknek.

A falu fölötti csupasz dombon,

szélről a kilencedik kunyhó ajtaja megnyikordult,

s a pitvarban egy vörös hajú, mosolygós arcú kis lány fogadta.

Olyan kicsi volt, hogy még négykézláb mászott,

s ő nem tudott tőle az almáriomhoz férni,

s nem vehette ki rejtekéből háromgarasos borosfiaskóját.

„Helenka, megjött az apád!” — szólt a kemence lágy asszonyhangon. S ő úgy nézett ki a kunyhó ablakán, mint aki nem találja az utat.

De az udvaron álló körtefa már körülaggatta magát gyümölccsel, s ő megértette, hogy az égő Trója végérvényesen utolsót lobbant, s ő hazaért végre.