Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - IVAN KUPEC: Az árnyak második éneke; A kő gondolatai; Párbeszéd; A könny túloldaláról; Végérvényesen; Májusi pók
IVAN KUPEC Az árnyak második éneke (Druhá báseň tieňov) „Ahogy a régilámpásokban már nem lehet bízni, hiába van bennük még gyűszűnyi petróleum s körömfeketényi kanóc, úgy abban a percben, mikor a tárgyak kifényesednek, látnod kell, hogy ezek a tárgyak a lavinákban már megmozdultak, s az ember nem kovácsa többé sorsának csak fölfalója, s azt remélni, hogy a hernyó érzi a levél mélyében szorongó lét rezzenéseit, ugyanolyan értelmetlen dolog, minta meleget a tegnapi dunyhában keresni. Lelkünk mélyén az űzött gyermek már csak a világűr nulladik kiterjedésében remél hűséget, vagy a tér máladozó szikláján, hová az anyja kitette, esetleg a múló, csaknem értelmes folyók vizében, öreg fák idejében. Az élők, igen, az élők inkább a holtakra támaszkodnak, mert az ósdi mérlegeken mért jó szó is keresettebb áru ma, mint a segítő kéz. Beszélhetsz persze a felforgatott rendről, az önmagát tagadó törvényről, ha még a halak szomszédságában, a víz színe fölött ki tudod nyitni a szádat. Csakhogy a hullámok törzsszövetségében gyűrűző kör is puszta látszat, mert önmagában érzékelhető. Vak a sötétség, a fény kiárusítva. Ennek a kornak, költőm, kérdező gyermekszájra s a bolondok őszinteségére sem telik, s vár a látókra a kényszerzubbony s az elektrosokk simogatására. S mindez épp azért megállíthatatlan, mert tarthatatlan.
