Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - UTE RASSALOFF: Megbénult alkotóképesség
UTE RASSALOFF prodzsektek” szertefoszlását követő kijózanodást, az olyan ábrándokét, mint például a soknemzetiségű „Kakánia”, a csehek és szlovákok nemzeti állama és az egyetemes gyógyír — a szocializmus; nem csoda, hogy a trieszti író és germanista, Claudio Magris a jó öreg monarchiát a posztmodernizmus bölcsőjének nevezte, és nem csoda, hogy létkérdéssé vált annak együttélése, ami egymástól eltérő, sőt idegen, s hogy nemcsak a tolerancia gyakorlása, hanem adott keretek között az összegyeztethete- len kölcsönös elfogadhatósága is a pluralizmus — és nemcsak a látszatpluralizmus — feltételének számít. Nem csoda, hogy ez a pluralizmus tekinthető a túlélés stratégiájának. A közép -európaiság világnézet, és nem állampolgárság kérdése — írja a magyar Konrád György. A közép-európaiság egyfajta magatartás, nevezetesen tapintat a vitás kérdések kezelésében, esztétikai érzékenység az iránt, ami bonyolult, a nézetek többnyelvűsége iránt. Halálos ellenségeink megértése, a megértés egyetemes stratégiája. Nemcsak tolerancia, hanem érdeklődés is, nemcsak kímélet, hanem szolidaritás is, nemcsak sportszellem, hanem szenvedély is. A paradox középnek ez a filozófiája határokon, sőt államszövetségeken túlmutató filozófia, olyan szemlélet, amely eltér a szűk látókörű nemzeti és mikroregionális érdekek békaperspektívájától. Csakhogy épp ebben a régióban olyan sorstragédiák játszódtak le, amelyekre az edzett közép-európai már csak ironikusan vagy tragikomikusan reagál. Mit jelentett például a periferikus létre kárhoztatott Szlovákia lakosai számára, hogy a legkíméletlenebbül ki voltak szolgáltatva a történelmi fordulatok kényének-kedvének, s ezeket a fordulatokat az elmúlt száz év folyamán vajmi ritkán állt módjukban befolyásolni. Átélték az Osztrák—Magyar Monarchia széthullását, a Csehszlovák Köztársaság megalakulását 1918-ban, a Szlovák Államét 1939-ben, Csehszlovákia államiságának visszaállítását a második világháború után, a szovjet és a szövetséges hadseregek megszállását 1968-ban. Az emberek nem változtattak lakóhelyet, de változtak a kormányok, a fővárosok, a határok, a zászlók, az emlékművek, az újságok, a pénznemek, sőt még az államnyelvek is. ...És ez az ország nem volt többé ugyanaz az ország. Miközben továbbra is érvényben maradtak a borotválkozásra és a vécé lehúzására vonatkozó szabályok, írja egyik elbeszélésében Grendel Lajos. Ladislav Ballek az egyén lehetséges reakcióit tárja elénk: a tudathasadást, vagyis az ismételt alkalmazkodást, amelynek óhatatlan velejárója önnön énjének föladása, vagy az alamuszi kettős létet egyszerre több élettérben, azon az áron, hogy ugyanakkor lemond nemzeti, de legalábbis életrajzi önazonosság-tudatáról. E két lehetőséghez — mármint a meghasonláshoz és a színleléshez — képest még az ország elhagyása és a halál látszik a legtisztességesebb kiútnak... Hasonlóképpen festett a helyzet hatvannyolc után is. Mert bár Szlovákiából nem voltak kénytelenek annyian emigrálni, mint a cseh országrészek-
