Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Kassák és a Bauhaus
Kassák és a Bauhaus csúcskísérletnek tekintik, mint a forma, mozdulat, hang, fény és illat szintézisét. A húszas évek avantgárd színháza valóban az akkori szellemi élet szerves része lett, amelyből nemegyszer állandó, az avantgárd kísérletezés eredeti célkitűzéseit felülmúló értékeket tudott létrehozni. Két tulajdonság jellemzi: 1. A modern színházelmélet olyan komplikált volt, hogy egészen elhomályosította a művészek eredeti elgondolásait, akik a „felszabadult színház” spontán kialakítását képzelték el. 2. Az új színház túlteoretizálása ellenére az európai színpadokon a gyakorlatban is sikerült realizálni olyan felfedezéseket, amelyek megteremtették a modern színházi stílus alapját. Ez elsősorban a német színház, a Lichtspiel, Gross színpadtervei, Dahl figurái, a Raumbüh- ne, az angol színház, Gert Caden excentrikus operája és Goll Chapliniádája, Olaszországban Marinetti és Prampolini, Franciaországban Fernand Léger, Cendrars és Jouvet érdeme. Az orosz színházban a fejlődés egészének iránya a művészet konstruktivista felfogása volt. Meyerhold Forradalmi Színházából (1921) indult el az az új hullám, amely elnyomta a régi stílust és színészi funkciót a színházban, hogy minél inkább hangsúlyozza a mozgás egyszerűsítő és uralkodó dinamikáját. Marinetti cikkében értékeli kísérleteinek eredményeit és párhuzamba állítja a külföldi kísérleti színházak működésével. A párizsi és genfi Art et Action társaság mellett szót ejt a csehszlovák Švanda Színház társulatáról is. A MA és a Magyar írás színházzal foglalkozó cikkeinek mai értékelése során számos megvalósíthatatlan ötletet találunk, de néhány elgondolkodtató indítékot is — itt van például a színész és a néző szerepe a modern színházban. Minden kísérletező foglalkozott a színész funkciójával a modern színházban, de mindegyikük másként foglalt állást. Gordon Craigh meggyőződése szerint például a színház továbbra is fejlődik, de úgy véli, hogy „a színész mindig a fejlődés útjában áll majd.” Tairov viszont a színész figurává való átalakulásáról beszél. Prampolini „a színházi akció haszontalan elemen- tumának tartja a színészt és ezért veszélyesnek is a színház jövője szempontjából”. A. Blümmer szerint egyáltalán nem a szó a lényeges a jövő drámájában, és úgy véli, hogy az „abszolút színházi művészet vagy szavak nélküli színház” jut majd uralomra. Meyerhold álláspontja igen jellemző: „A mai modern dráma egyetlen mozgó cselekvője csak a tömeg lehet. De ezzel a színpadra gyömöszölt anyaggal a mai rendező kísérletezik csupán. Alkotó módon még nem tudja felhasználni.” A szovjet művészek (Majakovszkij, Tairov, Meyerhold) a tömegszínház vonalához igazodtak, ami azonban nem volt egyenlő a tömegek színházával. Majakovszkij Kollektív egységet! jelszava mutatja elképzelésüket: a különböző egyéni teljesítményeket egységes cél szintézisébe kell összefogni és így erős, konstruktív művészetet kialakítani, amely a technika minden újdonságát alkalmazza a képző- és előadóművészetben, az irodalomban és a táncművészetben egyaránt.
